Dunapataj népfölkelőire, a vörös terror áldozataira emlékezett – A mártírok a nagyközség lelkében örökre ott maradnak

Köszönhetően az időjárásnak, történelmi helyszínen, a nagyközség külterületén lévő közös temetőben, az áldozatok tömegsírja felett emelt emlékműnél megtartott ünnepségen szinte tapintani lehetett a meghittséget. Azt az érzést, amit az árnyat adó fák alatt, a nyugovóra tért lelkek ölelésében egyedül temetőben érez az ember. Ám

ezt az érzést most felerősítette, hogy ezek a 100 éve élt emberek itt valamennyien erőszakos halált haltak, mártírok, egy borzalmas rémtett áldozatai.

A Dunapataji Népdalkör és Hagyományőrző Egyesület énekkara által előadott, az alkalomra jó érzékkel összeválogatott zeneszámok csak még inkább elmélyítették azt az érzést, hogy a mai dunapatajiak felmenői 100 évvel ezelőtt a község történetének aranylapjaira illő események részesei voltak.

Közülük 59-et név szerint, az emlékmű márványtáblájára vésve ismer az utókor, négyen pedig ismeretlenül fekszenek a közös sírban.

Az igazság a patajiak lelkében mindig ott volt

Lezsák Sándor ünnepi beszédét azzal kezdete: „Harminc éve beszélhetünk szabadon arról, mi történt 1919-ben. Harminc éve konferenciák, kutatások, elemzések sora foglalkozik a kérdéssel. Mégis van bennünk kétség, mégis van bennünk aggodalom és adósságtörlesztés iránti igény.
Ma már szabadon idézhetjük Vári Albert államügyész mondatait, aki 100 esztendővel ezelőtt nagyon pontosan megfogalmazta, mi is történt, de az még sem ment át úgy a köztudatba, ahogy ennek meg kellene történnie. Idézem az évszázaddal ezelőtti gondolatokat, és jól figyeljünk, mert benne van minden, ami 1919 júniusában történt.
Ebben az esztendőben – írja Vári Albert főügyész – a Magyar Nemzetnek nem volt tavasza, őrültek és gonosztevők törtek rá, és a rémuralom dermesztő fagya szállott a lelkekre. Fölfegyverzett kalandorok ragadták magukhoz az államhatalmat, s máról holnapra fölforgattak mindent. A műveletlen és magát proletárnak valló tömeg mohó kéjjel vetette rá magát a többi társadalmi osztályhoz tartozó vagyonára és életére.
Betörtek lakásinkba, felforgatták otthonainkat, elszedték értékeinket, és ártatlan emberek tömeges börtönbehurcolásával, kínzásával és legyilkolásával állandó rettegésben tartották életünket” – idézett a visszaemlékezésből a szónok.
A Magyar Országgyűlés alelnöke beszédében azt is beleszőtte, amit a rendszerváltozásig, a történelemhamisítás részeként tanítottak. Hozzátette: „De az igazság a nép, a pataji emberek lelkében mindvégig ott volt és ott is marad!”

Képgaléria megtekintése (9 db kép)

Lezsák Sándor emlékeztetett, hogy Bács-Kiskun megye több településén, a mulasztásos törvénysértésből adódóan 79 olyan utcanév van, amely még mindig a bolsevik diktatúrához köthető. Van olyan település, ahol a mai napig utcát neveznek el Szamuely Tiborról, aki köztudomásúan tömeggyilkos volt.

Mint rámutatott: „Szamuely volt az, aki 100 éve, június 23-án az elfoglalt Dunapatajon személyesen döntött az utcákon találomra összefogdosott, a vadgesztenyefákra felakasztott emberek sorsáról. Közönnyel, cigarettázva nézte, ahogy a vörös terrorlegények az általa tárgyalás nélkül kötél általi halálra ítélt, neki kötelezően háttal álló emberek, köztük 16 éves fiú és 80 év feletti bácsi nyakába akasztják a hurkot.”

Lezsák Sándor emlékeztetett: „Ezek a mártírok még tisztességes, személyes temetést sem kaphattak, itt, ezen a területen, a lábunk alatt lévő tömegsírba temették el őket, majd mielőtt elhantolták, mésszel öntötték le az áldozatokat. Tilos volt róluk beszélni, emléküket felidézni, a történelemhamisítás következtében ezeket a rémtetteket „a dicsőséges 133 nap” elnevezéssel oktatták még közvetlenül a rendszerváltozás előtt is az iskolákban.”

Képgaléria megtekintése (9 db kép)

A drámai mondanivaló után Lezsák Sándor azt a személyes élményét osztotta meg a hallgatósággal, amikor 1988-ban, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) szervezésekor járt a községben, és neki a közelmúltban elhunyt Tóth Sándor beszélt először arról, mi is történt Dunapatajon. Benne akkor tisztult le, micsoda iszonyatos tragédia történt. Tóth Sándor beszélt arról is, hogy a vadgesztenyefákat, amelyekre akasztottak, valamikor a 60-as években kivágták. Egyetlen fa maradt meg, az, amelyen akasztott ember nem volt. 

A fákat azért vágatta ki az akkori hatalom, mert volt, aki elment a fa mellett, és keresztet vetett. Akkor még többen voltak, akik tudták, hogy melyik fán kinek a hozzátartozója volt.

Ekkor az egyik szervező felugrott és arra kért, várjak még, ne menjek, hoz valamit. A férfi visszatérve egy vászonba bugyolált, fából kifaragott keresztet vett elő. Mint mondta, nagyapja behúzott egy nagyobb ágat a kivágott vadgesztenye fákból, és abból faragta ezt a kis keresztet, amit rejtegettek. Talán ezt most már elő lehet hozni – mondta.  Megvallom, befelé sírtam, befelé folytak a könnyeim, mert döbbenetes élmény volt számomra, hogy

mennyire él a mártírok emléke, és azoknak az eseményeknek az iszonyata, amelyek Dunapataj lelkében feloldhatatlanul itt fognak maradni a jövőben is.

Mert megbocsátani nem lehet, majd a Jóisten bocsásson meg, mert bennünk ott van az, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy föltárjuk a múltat. Minél több olyan fiatal történészt bocsássunk útjára, akik kutassanak, keressenek, próbáljanak újat föltárni, hogy megtudjuk, mi is történt itt Dunapatajon a kivégzések előtt és a kivégzések után.

Köszönöm azoknak a dunapatajiaknak, akik segítették a 80-as évek végén a rendszerváltó folyamatot és tisztelettel emlékezem Tóth Sándorra, akit nemrégiben veszítettünk el, egyben tisztelettel köszöntöm özvegyét.

A szónok azzal zárta beszédét:

a mártírok vére fölött mindig élet serken, ez kell, hogy erőt adjon.

Alattunk ezek a csonthalmok igenis erősítenek, mert általuk tudjuk, ki az ellenségünk, általuk tudjuk, mit nem akarunk, és egyre jobban tudjuk, hogy mit akarunk!” – zárta gondolatait Lezsák Sándor.

A pártok 1989-ban kommunista ellenesek voltak

Font Sándor beszéde bevezetőjében arra a sokak által megélt ellentmondásra hívta fel a figyelmet, hogy a „dicsőséges 133 napról” generációk mást halottak az iskolában, és mint ő maga is, mást hallott otthon. Sokakban felmerült, lehet, hogy nem is volt ez annyira dicsőséges, lehet, hogy volt annak sötét oldala. Így érkeztek el azok az őszinte beszélgetések, majd a rendszerváltás, hogy erről már nem csak az archívumok beszélnek, hanem a széles közvélemény is megismerheti, mi is történt valójában.

Képgaléria megtekintése (9 db kép)

A szónok az 1919-es és az 1956-os események között azzal vont párhuzamot, hogy egyikről sem lehetett beszélni. Emlékeztetett: a rendszerváltozáskor formálódó pártok egy valamiben közösek voltak, abban, hogy kommunista ellenesek. Azt mondták, gondolták, hogy ilyet többet nem akarunk!

Az országgyűlési képviselő azzal folytatta: A kérdés az, hogy a mai, felnövekvő generációnak lesz-e olyan kohéziója, ami összetartja őket valamely értékrend mentén, amire azt mondhatja, ezért érdemes küzdenem, ezért vállalok például helyi önkormányzati képviselőséget.

Jó lenne, ha a mai, az online világban élő generációnak legalább jövőképe lenne arról, hogy mit nem szeretne.

Ezért jár kiemelt tisztelt a centenáriumi megemlékezés szervezőinek, előadóinak, mert hisznek abban, és hinnünk kell nekünk is, hogy a kutatási eredmények hasznosulnak majd – mondta.

Font Sándor ezzel összefüggésben név szerint is említette Kiss Gy. Csaba lokálpatrióta történész professzort, és Schill Tamás pataji múzeum igazgatót.

Dunapatajon valójában szabadságharc folyt

Dusnoki Csaba polgármester szinte történészi alapossággal és pontossággal, színesen, helyenként napra, órára pontosan idézte fel a Dunapatajon és környékén a kritikus időpontokban végbement eseményeket. A településvezető a helyi felkelőket, parancsnokokat név szerint is megemlítette.

Képgaléria megtekintése (9 db kép)

Mint elhangzott, 

ami történt, az valójában szabadságharc volt

Dunapatajon. A kezdő dátum június 18-a, amikor a lakosság tömegesen vonult a külső vendéglő elé, ahol a népgyűléseket tartották, hogy a sorozás ellen tiltakozzon. A tiltakozás látszólag azért volt, hogy a legnagyobb munkaidőben viszik el fiaikat katonának. Az igazi okot nem merték kimondani: nem akarják, hogy a gyilkos kommunista kormány katonája legyen a férjükből, fiukból.

Még ezen az estén kirobbant az ellenállás, az elkeseredett tömeg kicsavarta a katonák kezéből a fegyvert, ezután pedig lefegyverezte a csendőrséget, amely amúgy is kényszerből szolgálta a proletárdiktatúrát. Ezt követően a patajiak Hartára mentek, ott is lefegyverezték a vörös őrséget, a csendőrséget, és felszedték a vasúti síneket.

Dusnoki Csaba beszédét azzal zárta: „Hősként haltak meg, méltóak arra, hogy nevük e márványlapon az idők végezetéig ragyogjon. Őseink példát mutattak, hogy a hazát és a településünket ne csak akkor szeressük, ha jól megy dolgunk, hanem veszélyben is, sőt akkor sokkal jobban, mert csak így maradhat fenn a haza,

mert csak így maradhat fenn a település, és így leszünk méltóak őseink örökségéhez, így leszünk méltóak a Magyar Örökség Díjhoz!

Büszkék vagyunk rájuk, nyugodjanak békében! – zárta ünnepi beszédét Dusnoki Csaba.

Képgaléria megtekintése (9 db kép)

A tapssal is elismert beszédet követően Nagy Dávid református lelkész megemlékezése, majd a hallgatósággal közös imája következett. Az ünnepség végén a nagyközség önkormányzata, egyesületei mellett a mártírok hozzátartozói helyezték el a tisztelet és kegyelet várágait, koszorúit.