„Amíg emlékezünk rájuk, itt élnek közöttünk, amíg kimondjuk nevüket, nem vesztek el végleg a Don jeges partján” – A Don-kanyar áldozataira emlékeztünk

A koszorúzással egybekötött megemlékezés ünnepélyeségét Lisztmajer Milán, a Kalocsai Eperföldi Sportiskolai Általános Iskola 8. a osztályos tanulójának szavalata emelte, aki Theisz János kalocsai költő Se virág, se kereszt című versét adta elő.

Thiesz János katonai hagyományőrzőként is ismert városunkban és környékén, és egy általa kezdeményezett hagyomány épp a Don-kanyar tragédiájához kapcsolódik: a messze földön szenvedett katonák emléke előtt világháború korabeli replika egyenruhákban, menetfelszereléssel teljesített, a környező falvakon keresztül vezető útvonalon több tízkilométeres emléktúrával tisztelegnek.
Idén is így tettek, dacolva a zord idővel.

Hóban, fagyban is megtartották a X. Doni Emléktúrát a környékbeli hagyományőrzők – Idén 30 kilométeres túrával tisztelegtek az áldozatok előtt

A Kalocsa-környéki honvéd hagyományőrzők idén is megtartották a környező településeket érintő emléktúrájukat.

bővebben ...

Ma azért gyűltünk össze, hogy fejet hajtsunk a magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája, a doni katasztrófa áldozatai előtt. Azok előtt a magyar katonák előtt, akik több, mint 80 évvel ezelőtt idegen földön, embertelen körülmények között áldozták életüket, a hazától távol. Nem hősökként indultak útnak, hanem egyszerű emberekként – és sokan közülük hősökké váltak a szenvedésben, a kitartásban és az önfeláldozásban”– indította emlékező beszédét a gyászünnep szónoka, Illés Krisztina, majd fölidézte a történeti tényeket:
A 2. Magyar Hadsereg 1942 tavaszán és nyarán vonult ki a keleti frontra, sokan alig néhány hónapos kiképzés után, hiányos felszereléssel és kevés tapasztalattal.

Nem a győzelem reményében, hanem parancsra teljesítették kötelességüket. Parancsra, amelyet nem volt joguk megkérdőjelezni, és amelynek következményeit később egész nemzetünk viselte.”A Don menti állások hosszú szakaszon húzódtak, védelmükhöz nem állt rendelkezésre elegendő ember, fegyver, eszköz, gyakran megfelelő téli ruházat sem, így katonáink szinte reménytelen körülmények között próbálták tartani a frontot. A könyörtelen, –30, olykor a –40 fokos fagy az eszközöket és az emberi testet és lelket is megtörte. A fegyverek befagytak, az élelmiszer megfagyott, a sebesültek ellátása sokszor lehetetlenné vált.

1943 januárjában a szovjet hadsereg megindította a támadását. Az áttörés gyors és pusztító volt. A magyar állások összeomlottak, az egységek szétszakadtak, a parancsnoki lánc megszűnt.

A visszavonulás nem szervezett hadműveletként zajlott, hanem kétségbeesett meneküléssé vált az életben maradásért. Sokan fegyver nélkül, sebesülten, megfagyott lábakkal, erejük végén vonszolták magukat a hómezőkön át. A veszteségek mértéke felfoghatatlan volt.”
TÖBB, MINT SZÁZEZER MAGYAR KATONA HALT MEG, SEBESÜLT MEG, VAGY TŰNT EL. EGÉSZ FALVAK VESZÍTETTÉK EL FÉRFI LAKOSSÁGUKAT.

A doni katasztrófa nemcsak a hadsereget, hanem az egész magyar társadalmat megsebezte, amely seb máig nem gyógyult be teljesen – mondta Illés Krisztina, aki a katonai hibák további elemzése, a végzetes politikai döntések felelőseinek keresése helyett az áldozatok felé fordult:

Ma az emberre emlékezünk. Arra az egyszerű magyar katonára, aki a legnagyobb nyomorúság közepette is megőrizte emberségét. Arra, aki megosztotta utolsó falat kenyerét bajtársával. Arra, aki sebesülten is segített másokon. Arra, aki a dermesztő hidegben is levelet írt haza, bízva abban, hogy talán még egyszer viszontláthatja szeretteit.”
Azokról is megemlékezett, akik túlélték a Don poklát, de lelkükben örökre ott maradt a háború,

álmukban újra és újra a hómezőkön jártak, elveszett bajtársaikat keresték, és évtizedeken át hallgattak arról, amit átéltek.”
Sokáig ugyanis gyászolniuk sem volt szabad – a hallgatás csendje megkettőzte az emlékezés fájdalmát.
A szónok kitért a hátországra is, az anyákra, akik hiába várták fiaikat, a feleségekre, akik özvegyen maradtak, a gyermekekre, akik apjukat csak megsárgult fényképekről és elmondott történetekből ismerhették meg.
Ezáltal

A DONI KATASZTRÓFA GENERÁCIÓK SORSÁT HATÁROZTA MEG.

Ez a tragédia arra tanít meg bennünket, hogy a háború soha nem dicsőséges. Mindig az egyszerű emberek fizetik meg az árát, vérrel, szenvedéssel, életekkel. Arra figyelmeztet, hogy a béke nem adottság, hanem törékeny kincs, amelyet védenünk kell. És arra kötelez, hogy felelősséggel gondolkodjunk a jövőről, hogy ilyen veszteség soha többé ne érhesse nemzetünket.”
Végül a közös emlékezés fontosságára hívta föl a figyelmet:

Hajtsunk most fejet a doni hősök és áldozatok emléke előtt. Őrizzük meg emléküket a szívünkben, családjaink történeteiben és nemzeti emlékezetünkben. Legyen ez az emlékezés nemcsak főhajtás a múlt előtt, hanem figyelmeztetés a jövő számára is.”„DICSŐSÉG A HŐSÖKNEK! BÉKE A HALOTTAKNAK! EMLÉKEZZÜNK, ÉS SOHA NE FELEJTSÜNK!”

– zárta gondolatait Illés Krisztina, majd a város nevében dr. Kiss Csaba jegyzővel és Kákonyi István önkormányzati képviselővel, egyházügyi tanácsnokkal közösen koszorút helyezett el a doni katasztrófa emléknapja alkalmából az emlékmű talapzatán.
Az ünnepély zárásaképp közösen elénekelt Szózat hangjai előtt az egybegyűltek a tisztelet, kegyelet és emlékezés virágaival és mécseseivel járultak a Doni Hősök szobrához.