A kalocsai Német Önkormányzat hívta életre január 17-én a Nicolas Schöffer Gyűjteményben "A hajósi sváb parasztság sorsa 1938-1954 között a malenkij robot lokális eseményei alapján" című vándorkiállítás befogadását és bemutatását. Az érzelmektől átszőtt, gyomorszorító és gondolatébresztő pillanatokban gazdag órában az e címet viselő grafikai kiállítás megnyitása mellett könyvbemutatóval is készültek az egybegyűltek számára.
Akik a történtek áldozatai voltak, sokáig nem beszélhettek az életüket meghatározó mozzanatokról. Ma már nagyon kevesen vannak közülük, akik az oroszországi borzalmakról, a nincstelenné válásról, a kitelepítésről beszélhetnének. A huszonnegyedik órában, annak is az utolsó perceiben vagyunk, hogy meghallgassuk azokat, akiktől ezekről még hiteles információkat kapunk. A „Könnyek népe” két szerzője arra vállalkozott, hogy megszólaltassa azokat, és kötetbe rendezze történeteiket, akik még megélték a XX. század legsötétebb éveit. Általuk tudni fogjuk, mit jelentett az 1900-as évek közepén svábnak lenni – köszöntötte a megjelenteket a házigazda kalocsai Német Önkormányzat elnöke, Arnold Adrienn.
Ez a kiállítás olyan hiteles kordokumentum, amiről a hajósi emberek évtizedekig nem mertek, vagy az átélt trauma miatt nem akartak beszélni – adta át a szót Schőn Mária helytörténeti kutatónak, aki Dr. Bereznai Zsuzsannával (ő egészségügyi okok miatt nem tudott megjelenni az eseményen) közösen alkotta meg a sokat emlegetett könyvet, amelynek bemutatását a Hajósi Német Nemzetiségi Énekkar sváb dalokkal kísérte.
Schőn Mária József Attila „Sóhajának” közismert soraival nyitotta beszédét, megágyazva az elkövetkező percek helyütt kemény, helyütt fájdalmas, helyütt szívet melengető, de mindvégig borongós alaphangjának. – Még javába folyt a háború, még a férfiak haza sem tértek a hadifogságokból és a frontról, amikor már elkezdődött a XX. század legnagyobb népvándorlása, börtönbüntetés-hulláma, és kényszermunkára deportálása – vágott a közepébe az író.
A könyvben 14 fejezet írja le ezeket a történéseket, fogolytáborok, katonai szolgálatok, kényszersorozás, elhurcolás a kalocsai tolonctáborba, aztán a nincstelen parasztrétegek honfoglalása a behurcolás másnapjától.
1946-ban rátelepítettek Hajósra három dunántúli német falut, a hajósiakat pedig Vaskútra, Csátaljára vitték, a nagy kitelepítés pedig 1947 augusztusától kezdődött a németországi „óhazába”. Az utolsó hajósiak valamilyen rabságból 1954-ben tértek haza – idézi fel modern kori történelem legsötétebb esztendőit Schőn Mária. – A hajósiak azt mondják, hogy sírás nélkül nem lehet ezt a kötetet elolvasni – mondja, majd elmeséli az egyik fejezet főszereplője, Huber Juli néni történetét, aki a szerencsétlenek között azon szerencsések táborát erősítette, aki hazatérhetett a kényszermessziből, majd az őket körülvevő, és február 2-ig látogatható grafika-kiállításról beszélt.
A könyvben megjelenő 82 illusztrációt Szalai Sándor grafikus rajzolta, aki az átélés megragadásának és ábrázolásának képességével alkotta meg a svábság hányattatásának képeit.
Könnyek között születtek ezek a rajzok, hiszen nem akart, nem is próbált gátat szabni fájdalmának, amikor egy-egy történelmi illusztráción dolgozott.
E történelmi olvasókönyv címét is ő adta, rajzolás közben gurult ki belőle a könnyek népe-szókapcsolat – meséli Schőn Mária, mielőtt a méltatott művész lépett volna a mikrofon elé.
Szalai Sándor még a megnyitón is láthatón a hallottak nyomása alatt, gombóccal a torkában fordult a közönség soraiban ülőkhöz, elárulva, hogy valóban megsiratta az általa megelevenített sorsokat, majd beszédében felhívta rá a figyelmét a szeretet fontosságára és arra, hogy rajtunk, mindannyiunkon múlik az, hogy a kiállított és illusztrált borzalmak többet ne történhessenek meg. A világ folyamatai ugyanis éppen azt mutatják, ennek valós a veszélye.
