Rigó Gábor: Pályáztam, nyertem, fölmondtak

Augusztus végén szóban, szeptember 1-től írásban is fölmondott a munkáltatója Rigó Gábornak, akinek tevékenysége, szakértelme, valamint a keze alá adott közmunkások munkája nyomán folyamatosan színesedett, bővült az állatállomány. Legutóbbi közösségi oldalon tett megnyilvánulásában azt írja, közölték vele, hogy a vele szemben fönnálló tartozást sem rendezik, miközben bejegyzése szerint a sok madár pusztulását okozó rágcsálókár is elkerülhető lett volna.
Ahogy ezt a bejegyzést emlegetjük, egyből a közepébe vág.

– No, az a bejegyzés után hívott föl Loibl úr, azzal, hogy arra kér, ne menjek ki többé a vízimadárparkba, még látogatóként sem. Ami azért is vicces, mert így nem nézhetem meg a saját madaraimat, hiszen azok a madarak még, legalábbis részben, az enyéim. Igaz, hogy amint jelezték, nem akarják kifizetni, de attól még a madarak ellenértékéből az utolsó ötszázezer forintos tétellel tartoznak nekem – mondja lendületesen, miközben mi kapkodjuk a fejünket.

Látva arcunkon az értetlenség árnyát, kicsit lassítva elmagyarázza a madárállomány históriáját.

– Még a Dózsa Középiskolával kötött megállapodásig nyúlik vissza a dolog. A madárpark megalakításakor az iskola volt a terület kezelője, nekem pedig voltak madaraim. A diákfarm vegetált, ezért az iskola és a városvezetés is a park létesítésének ötlete mellé állt. Ekkor, még az iskolával kötöttünk egy megállapodást, hogy én beviszem a tenyészmadarakat a közös vállalkozásba, az iskola adja a területet és állja a takarmányozást, végül pedig a szaporulaton osztozunk, olyan arányban, hogy 80% az iskolát illeti, 20% pedig engem.

De szóbeli megállapodások nyomán a részünket évről évre benne hagytuk a park gazdálkodásában. Később, amikor a terület önkormányzati kezelésbe került, szintén nem vettük ki a szaporulatból a hányadunkat, hanem az állomány gyarapítására fordítottuk.

Ezt úgy kell érteni, hogy az értékesítésből származó bevételből állatokat vásároltak?
– Nem, ez úgy volt, hogy megvoltak és meg is vannak a megfelelő partnereim, más állatkertek, vadasparkok, akikkel különböző barter ügyletek kertében a madárszaporulatot új állatfajok betelepítésére fordítottuk. A madarakért cserébe láma, muflon, dámszarvas, mosómedve, ormányos medve, ezüstrókák, fehér szamár érkezett.
A madarakat közben megvásárolta tőlem a Vagyonhasznosítási Kft., még annak előző vezetőjével, Búcsú Lajossal kötöttünk szerződést erről. Így már a Kft.-é volna az állomány, ugyanis júniusban kellett volna felém kifizetnie a Vagyonhasznosítási Kft.-nek az utolsó félmilliós tételt, de ennek az utolsó tételre vonatkozó követelésemnek a jogosságát kétségbe vonják, mondván, a szerződést nem találják az irattárban. Ezt én nagyon sajnálom, de szerencsére nálam megvan a szerződés eredetije.

Átutalásos rendszerben fizettek, így a bank teljes biztonsággal tudja igazolni, hogy eddig milyen kifizetések történtek – kanyarodik el kissé a magánviták irányába Rigó Gábor, majd hamar visszatér az eredeti kerékvágásba.

– De inkább a parkról beszéljünk, mert az fontosabb! Továbbra is az állomány színesítésére szántuk a szaporulatot, legújabb terveim közt szerepelt indiai antilop és törpekenguru beszerzése, valamint két majomfaj betelepítése is. Az új állatok elhelyezéséhez új karám, ehhez pénz kellett. Volt is rá egy pályáztunk, amelynek keretében 1,2 millióból építkezhettünk, közmunkások közreműködésével. Gondolom, ez zajlik is, mert december 31. a határidő.
Volt egy tervem egy tenyésztési programra, amelyben a Mezőgazdasági Minisztérium védnöksége alatt az egyik Nemzeti park számára tenyésztettünk volna védett madarakat itt, a madárparkban. Erre már előrehaladott tárgyalásaim is voltak. Most úgy látszik, az eredeti formában ez az elképzelés is meghiúsul, más helyszínen viszont még sor kerülhet rá.
Szálláshelyeket is szerettünk volna kialakítani, elsősorban diákoknak, csoportos turizmusra, táborozásra. De hogy a szálláshelyekre engedélyt kaphassunk, ahhoz lőszermentesítést kell végezni, ez ugyanis korábban katonai célú terület, egy lokátorállomás volt. Így most erre adtam be pályázatot a Paksi Atomerőműhöz, nyertem is, és a jelek szerint ez lett a vesztem.

– Hogy-hogy?
– Alig kaptam meg az értesítést, hogy a pályázatomat az Atomerőműnél támogatásban részesítik, negyed óra múlva csörgött a telefonom, hogy viszlát, mert ezzel a pályázattal túlléptem a hatáskörömet. Csak tudnám mivel?! Ugyanis márciusban, amikor átvette a Vagyonhasznosítási Kft. vezetését, épp azzal bízott meg Loibl László ügyvezető úr, hogy hozzam ki a parkot „nullára”. Akkor még nagyon barátságos volt, és arról biztosított, hogy nem kívánja bezárni, vagy fölszámolni a parkot, és minden lehetséges segítséget megad, hogy nullszaldósra kihozzuk a működtetést.
Én az egyeztetett cél érdekében, a park nevében nem kötelezettséget vállaltam, hanem támogatást szereztem, ami szerintem lényeges különbség.

– Más ok nem volt?
– Volt egy valóban szabálytalanul vezetett jelenlét-elszámolásom az egyik dolgozó vonatkozásában, amelynek a célja azonban nem csalás, vagy ilyesmi volt. Csupán annyi történt, hogy a park nyitvatartási ideje miatt a négyórás munkaidőkkel nagyon nehéz lett volna megoldani felügyeletet, ezért rengeteg túlóra keletkezett, amit nem tudtunk másképp kezelni, minthogy „lecsúsztatták a dolgozók”. Tehát nem biztos, hogy akkor dolgozott, amikorra ellenjegyzett munkaideje volt, de senkinek sem lett több munkaóra elszámolva a ténylegesen ledolgozottaknál. Úgy tudom, ilyesmi a Loibl László vezette Parkgondozó Kft.-nél is történik, ezért szerintem nem ez volt a valódi ok.

– Hanem?
– Talán az, hogy mindig kimondtam a véleményem, és kiálltam a közmunkásaimért! Ez okozott konfliktusokat az ügyvezető úrral korábban is. Úgy gondolom, végül ezért döntött az eltávolításom mellett is. Emlékszem konkrétan egy esetre, amikor két közmunkással szembeni számonkérő föllépése miatt alakult ki nézeteltérés kettőnk közt. Úgy gondolom, akkor kezdett megromlani a kapcsolatunk.

– Mi volt a vita tárgya?
– Ezt inkább nem mondom el, már csak azért sem, hogy a két dolgozót ne hozzam kínos helyzetbe. De nyugodtan kérdezze meg az ügyvezető urat, hogy emlékszik-e az esetre! Kíváncsi vagyok, hogy tudná fölidézni ő a történteket!

[Megpróbáltuk megkeresni Loibl Lászlót, aki azonban nem kívánt a témában nyilatkozni portálunknak – A szerk.]

– Hogy látja? Mi lesz most a parkkal?
– Úgy látom, nagyon elszántak, hogy folytatják, televásárolták a magtárakat, pedig én hiába könyörögtem, hogy vehessünk takarmányt. De az élelem önmagában nem elég, a szakértelem is jól jönne. Itt az őszi idény, most kellene leválogatni, párba állítani a madarakat. Ehhez én fölajánlottam a segítségemet, de köszönik, nem kérik.

– Ennek a legutóbbi madárpusztulásnak mi lehetett az oka, ehhez is a szakértelem hiánya vezetett?
– Csak fotókat láttam az esetről, azok alapján rágcsáló-kártételre gyanakszom, de lehetett volna macska, vagy róka is. Ahhoz, hogy biztosat mondhassak, közelről kellett volna látnom a tetemeket. Föl is ajánlottam a segítségemet, hogy legalább fölmérhessük a kárt, de azt mondták, majd hívnak egy madárszakértőt. Persze, pénzért. Magáért a pusztulásért nem állítom, hogy valaki is hibáztatható lenne. Amíg én ott voltam, addig is történtek ilyen jellegű kisebb károk, de ekkora pusztulás nem. Amikor át kellett adnom a telepet, épp ezért hívtam föl a Vagyonhasznosítási Kft. képviselőinek a figyelmét elsőként arra, hogy a rágcsálókat másfél hetente irtani kell.

– Hogyan védekeztek akkoriban a rágcsálók ellen?
– Vízzel elárasztást és manuális rágcsálógyérítést alkalmaztunk tíznaponta, kéthetente. Magyarán kiöntöttük a patkányokat, és agyonütöttük őket lapáttal, a közmunkások segítségével. Ez középkori módszernek tűnik, de alig kerül pénzbe, és folyamatosan kordában tartja a rágcsálópopuláció lélekszámát. Teljesen kiirtani őket úgysem érdemes, nem is nagyon lehet, mert azért vándorpatkányok, hogy vándoroljanak. A megürült életteret úgyis hamar elkezdik belakni a máshonnan érkezők, és a patkányok nagyon szaporák. Egy-két hónap múlva aztán a nagy kiadás ellenére is ugyanott tartanánk. Ezért a biztonságos védelem ellenük a gyérítés mellett a madarak túletetése, hogy az odavetődő, éhes patkány inkább a fölösleges magot, a gabonát egye, ne támadjon a madarakra. Ezek a madarak védtelenek, ha a patkány rájuk támad, sem ellenállni, sem elmenekülni nem tudnak.

– A takarmányon spórolásról jut eszembe! Dr. Bálint József polgármester a vízimadárparkkal kapcsolatban többször is azt hangoztatta, hogy föld nélkül nincs realitása a fönntartásának, így azzal, hogy a tavaly lejárt 100 hektáros földbérletet az állam nem hosszabbította meg, a park ellehetetlenült.
– Nem tudok mást gondolni, mint azt, hogy a polgármester téves tájékoztatást kapott valakitől. Van ugyanis egy 15 hektáros területünk, azaz csak volt, mert Loibl úr most ezt kiadta földbérletbe, és van kaszálónk is. Ez együtt elegendő lett volna a teljes vadaspark takarmányozására, ha a közmunkás sertéshizlaló programot nem számolom. Visszatérve a pusztuláshoz, igaz ugyan, hogy a túletetéshez a gabona megvásárlása, vagy megtermelése pénzbe kerül, még úgy is, hogy a traktorunk és minden szükséges gépünk megvan hozzá, de még mindig kisebb vele a költség, mint a kár, amit a rágcsálók a madárállományban okozni tudnak.
Egyébként is, milyen dolog az, hogy a gabonán spórolunk, a szakértői díjat meg kifizetjük olyan munkáért, amit én fölajánlottam, hogy elvégzem ingyen?

– Említett egy új tenyésztési programot minisztériumi támogatással. Mi lett volna ez pontosabban?
– Még a tavaly őszi választások előtt járt nálunk a parkban Fazekas Sándor mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszter úr, akinek nagyon tetszett, amit látott. Emiatt gondoltam, hogy fölveszem vele kapcsolatot, abban bízva, hogy a tenyésztési programunkra támogatást tud adni a minisztérium. Tavasszal írtam is egy levelet a miniszter úrnak, amelyben leírtam, hogy a Vízimadárparkban létrejött tárgyi feltételek és a rendelkezésre álló munkaerő is lehetővé teszik, hogy ott védett, részben fokozottan védett hazai madárfajok szaporítására indítsuk el egy programot, amelyhez állami és európai forrásokat lehetne fölhasználni. Később be is hívattak a minisztériumba, ahol egyórás előadás keretében ismertethettem a tervezett tenyésztési programot. Faramuci helyzet, hogy pont a kirúgásom utáni héten hívtak a minisztériumból, hogy a természetvédelem részéről volna igény a programra, és forrást is lehetne találni rá, ezért üljünk le a kérdéses nemzeti park szakembereivel. Erre én kénytelen voltam azt mondani, hogy bocsánat, de engem már kirúgtak onnan, így ott nem, csak más helyszínen tudnám megvalósítani a programot. Ebből még nem tudom mi lesz, de elsőre nem zárkóztak el ettől.

– Nem akarok udvariatlannak tűnni, de Ön nélkül nem tudnák megvalósítani ezt a programot a Vízimadárparkban?
– Ahhoz teljes tenyésztési tervet kellene tudniuk készíteni legalább, és jó lenne valami referencia, hogy sikerrel végig is viszik. Elnézést kérek, én sem akarok udvariatlan lenni, de kivel akarnának levezényelni egy ilyen programot, ha madárismeret híján a patkánytámadás utáni károkat sem tudják fölmérni, hanem szakértőt hívnak hozzá? A madarak nevét sem tudják, nemhogy a párzási, költési szokásaikat, igényeiket! Hogyan tudnák így meggyőzni a minisztériumot, hogy álljon a program mellé?

– Tehát ez a program nem valósulhat meg?
– Én nem adtam föl, úgy érzem, a minisztériumban továbbra is támogatják a tervemet. De sajnos úgy néz ki, ha sikerül is, akkor sem a kalocsai vízimadárparkban tudjuk majd végigvinni, hanem egy másik helyszínen. Van már elképzelés, egy ehhez hasonló kis vadaspark karolná föl a programot, összekapcsolva aktuális fejlesztéseivel. De erről egyelőre többet nem mondanék, hiszen még semmi nem biztos ezzel kapcsolatban.

– Ennek a programnak az elvesztésével komoly bevételtől esik el a park?
– Nem erre tenném a hangsúlyt. Sokkal fontosabb az ilyen programokkal járó szakmai elismerés és hírnév, valamint a marketingerő és új kapcsolatok, ami az értékteremtő munkából fakad. Aztán persze, ki tudja, később mivé nőhette volna ki magát? De azért sokat jelentett volna abból a szempontból is, amit a Kft. ügyvezetője célként tűzött elém, hogy ne legyen veszteséges a park. Ha ez a program elindult volna, az néhány éven át biztos bevételt jelentett volna a madárparknak, amit a korábbi tevékenységei fölött, többletként realizálhatott volna.

– Csalódott ennek a lehetőségnek az elúszása miatt? Elvégre a Vízimadárpark félig-meddig „saját gyereke”?
– Dr. Bálint József elbocsátásom után ígérte nekem, hogy elképzelései szerint október elsejétől, más szervezeti keretek közt visszakaphatom a park irányítását, és így folytathattam volna a szakmai program szervezését. Próbáltam lobbizni is, beszéltem a képviselőkkel, akivel csak tudtam, és a visszajelzésekből úgy éreztem, hogy támogatnak, így sikerülni fog folytatnom a parkban a megkezdett munkát. Később azonban kiderült, erre mégsem kerülhet sor. Emiatt valóban csalódott vagyok.