A kommunizmus áldozatai előtt hajtottak fejet az ’56–os Emlékkőnél

Az előzményekhez tartozik: A kommunizmus emléknapjának megtartását az Országgyűlés 2000.június 13-án foglalta határozatba, melynek értelmében minden év február 25-én megemlékeznek a kommunizmus áldozatairól. Azért ezen a napon, mert Kovács Bélát (1908-1959), a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947-ben a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok ekkor tartóztatták le, majd Szovjetunióba vitték, ahol nyolc évet töltött fogságban, először a Gulagon, majd 1951. szeptember 25-től az Állambiztonsági Minisztérium moszkvai központi börtönében. A politikus letartóztatása és fogvatartása az első lépés volt azon az úton, amelynek során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket és így haladt a totális egypárti diktatúra kiépítése felé. Az eset ezzel a demokrácia és a szabadságjogok semmibe vételének jelképévé vált. Kovács Béla típuspéldája lett a pártállami rezsim áldozataiként számon tartott embereknek.

Az átéléssel előadott vers, az alantos dolgok felvonultatása már önmagában megadta a megemlékezés alaphangulatát, amelyet Jung Péter történelemtanár emlékező beszéde tovább fokozott.

Képgaléria megtekintése (9 db kép)

A továbbiakban Junger Péter beszédét szerkesztett formában olvashatják.

Tisztelt emlékező közönség!

Emlékezni fontos, mert az emlékeink képesek számunkra leginkább biztosítani azt az ismeretet, azt a tudást, melyre jelenünket és jövőnket építhetjük. E gondolatokban felsejlik számomra Széchenyi István emlékezete is, aki örök érvénnyel tanít mindannyiunkat.

Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn!”Ebben az értelemben tehát az emlékezés az utókor számára egyben kötelesség is, hiszen, amint azt Fekete István gondolataiból is tudhatjuk:

Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.” Ezen a ponton pedig az egyén és a közösség, a polgár és a nemzet sorsa kell, hogy együvé forrjon a múlton keresztül a jövő iránt érzett felelősséggel.

Ebből indult ki Magyarország Országgyűlése is, amikor 2000. június 13-án elfogadott határozata értelmében az emléknapok sorába emelte február 25.-ét. Így azóta - immáron nevesítve is - e napon a világ magyarsága határainkon innen és azon túl méltó módon állíthat emléket a kommunista diktatúra áldozatai számára.

Február 25 sem véletlenszerű dátum. 1947-ben e napon hurcolták el az országot megszállás alatt tartó szovjet haderő katonái Kovács Bélát, az FKGP főtitkárát, megkezdve ezzel ezt a folyamatot, amelynek eredményeként alig egy év alatt hazai csatlósaik – Rákosi Mátyás és holdudvara – segítségével a szabadság és a fejlődés reményétől fosztották meg nemzetünket.

A nagyhatalmi játszmák eredményeként kialakult helyzetben, hazánk szovjet megszállása során többezer férfit es nőt hurcoltak el hazai és szibériai munkatáborokba, a GULAG-ra kényszermunkára, vagy internáltak, generációk munkáját téve tönkre ezzel. Sokan közülük jeltelen sírokban nyugszanak valahol, ismeretlen földön, pedig Őket is várták haza. Valaha szerető anyák, büszke apák voltak, szépreményű lányok és fiúk, feleségek, férjek és szeretett testvérek.

Hogy itthon és a nagyvilágban valójában mennyien estek a kommunista rendszer áldozatául, csak becsülni lehet. A hivatalos adatokon túl, további sok-sok ezerre tehető azok száma, akik közvetett módon lettek áldozattá.

Ilyen az a földműves vagy polgár, akitől egyik napról a másikra elvették mindenét, amiért megdolgozott, akit meggyötörtek, akit a keserűség és megalázottság szorítása hajtott a halálba.

Hány és hány család verejtékes munkával felépített élete dőlt romba szinte pillanatok alatt?! Hány és hány ember álmai foszlottak szerte, amikor ilyen vagy olyan okból megalázták, kifosztották, menekülésre vagy együttműködésre kényszerítették?!

Karrierek törtek derékba, magánéletek omlottak össze, életerős ember egészségét kezdte felfalni egy-egy betegség.

Tapintható volt a bénító rettegés. Lassan megszűnt a biztonság érzése, a kiszámíthatatlanság fojtása az utolsó csepp reményt is kiszorította az áldozatokból.

És valóban: A szögesdrótok és fegyverek árnyékában megváltozott az értékrend.

Az utcákat, otthonokat elborító feszültség és erőszak az addig méltósággal élő emberekből is előhozta a rettegést. A nőket, a gyermekeket, a férfiakat felváltva marcangolta a fizikai és a lelki fájdalom.

A kommunizmus diktatúrájának évtizedeiben sokan külföldre menekültek, családok szakadtak szét, örökre fájdalmasan lüktető sebet hagyva maguk után.

Az egész országot behálózták a lehallgató-rendszerek, s akik itthon próbáltak meg boldogulni, lelki terrorban, félelemben kellett, hogy éljenek. Családok rokkantak bele a kommunizmus évtizedeibe mindenütt, ahol az eszme felépítette tekintélyuralmi rendszerét.

A diktatúra értékelése, az áldozatok felkutatása, a történelemtudomány feladata. A viták még sokszor lezáratlanok, a számadatok nem véglegesek.

A társadalom egy része még mindig érzi a csillapíthatatlan fájdalmat, más része felejteni próbál. A veszteség és a kín olyan mélyen beleégett az életbe, hogy vannak, akik szeretnék azt hinni, mindez meg sem történt.

De, amint arra Milan Kundera cseh író is figyelmeztet bennünket:

A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a kommunizmus bűneit és biztosítani, hogy azok soha nem ismétlődhetnek."Kötelességünk emlékezni, szembe kell nézni a múlttal! Fontos, hogy megismerjük a történelmünket. Fontos, hogy visszanézzünk a homályosnak tűnő múltba, lássuk körvonalazódni a valóságot, engedjük a jelenünkbe lépni az igazságot!

Már csak azért is, mert mindannyiunk családjában vannak áldozatok. Minden magyar megérezte a bőrén a kommunizmus hatásait. Akad, akinek az életébe került, aki szenvedett, s olyan is van, aki csak családi elbeszélésekből, félve megfogalmazott mondat-mozaikokból próbálta összerakni a saját történetét.

Emlékezzünk hát kegyelettel az elhunyt áldozatokra! Hajtsunk fejet azok előtt, akik sok esetben még ma is köztünk élnek. Ők, akikbe lelki sebeket mart a szenvedés, akik félelemben éltek, s mégis megtalálták a kiutat, ők azok a hősök, akikre e napon is büszkének kell lennünk, mert áldozatuk nélkül talán ma is a kommunizmus utópikus téveszméjének béklyói között szenvednénk.

Áldjuk azoknak az emlékét, akik Istenhez és a nemzethez való hűségükkel és kitartásukkal példáink lehetnek. Adjunk hálát azért, amiért mi ismerhetjük a békét és a honszeretet útján járhatunk.

Ha módunkban áll a mai napon álljunk meg a mindennapok rohanó forgatagában. Gyújtsunk egy gyertyát a kommunizmus áldozataiért, ismerjük meg a múltunkat, vonjuk le a tanulságokat és határozzuk el, mi is úgy élünk, hogy az utánunk jövő nemzedékek büszkék lehessenek ránk!

Ne feledjük azt sem, hogy az áldozatok nem csak azért erősebbek hóhéraiknál, mert többen vannak, hanem azért is, mert az ő sírjukra valaki mindig visz virágot.

Végezetül pedig engedjék meg, hogy Faludy György: Széljegyzet papírnélkül című versének részletével köszönjem meg megtisztelő figyelmüket: