Dr. Bábel Balázs, a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye érseke november 1-jén, Mindenszentek főünnepén a kalocsai temető ravatalozó kápolnájánál 16 órától három paptársával tartott a hívekkel közös könyörgő imádságot elhunyt szeretteinkért. Az eseményen, majd az érsek atyával közös gyertyagyújtáson Font Sándor országgyűlési képviselő, dr. Filvig Géza polgármester és családja, a képviselő-testület tagjai és családjuk, a temetőt látogatók több száz főnyi közönsége vett részt. A főpásztor előtte a dávodi Magyarok Nagyasszonya templomban 10 órától, utána 18 órától a kalocsai Nagyboldogasszony Főszékesegyházban mondott ünnepi szentmisét. A kalocsai szentmise végi ájtatatossággal a metropolita már a november 2-i halottak napjára emlékeztette a híveket.
Sajnos idén a vírusfertőzések miatt a ragyogóan napsütéses idő ellenére nagyon sokan nem tudtak személyesen kilátogatni a temetőkbe. Így rájuk figyelemmel dr. Bábel Balázs érsek atya ravatalozó kápolnánál elhangzott, a jelen lévőket mélyen megérintő beszédét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves Testvérek!
Keresztény buzgóságunk indíttatásából jöttünk a temetőbe, ahol testvéreink teste nyugszik, amíg fölragyog az Úr dicsőséges napja. Az elhunyt testvéreknek készített nyugvóhelyen emeljük a szemünket az égi hazára, nézzünk az értünk szenvedett és föltámadt Krisztusra, hogy föltámadásunkkor kegyesen fogadjon az, akit éberen kell várnunk. Ezért hallgassuk meg élő hittel Krisztus Evangéliumát”– kezdte szentbeszédét dr. Bábel Balázs.
A Szent János könyvéből vett evangéliumot a közreműködő papok érsek atyával közösen olvasták fel: „Az utolsó vacsorán Jézus így búcsúzott tanítványaitól; ne nyugtalankodjék a szívetek, higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így lenne, mondtam volna-e, hogy elmegyek és helyet készítek nektek. Ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat, ahová én megyek. Ekkor Tamás így szólt: Uram, mi nem tudjuk, hogy hová mégy, hogyan ismerhetnénk hát az utat. Jézus ezt felelte, én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem juthat el az atyához csak általam”– adták meg a liturgikus esemény alaphangulatát ezek az evangéliumi gondolatok.
A főpásztor a szentbeszédét így folytatta: „Minden temető bejáratánál ki lehetne függeszteni az első nyelvi emlékünket, amely temetési gyászbeszéd. 800 esztendővel ezelőtt így kezdte a pap a beszédet, mai szóhasználatra áttéve: Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Bizony por és hamu vagyunk. Ez egy olyan igazság, amelyet nem kell külön bizonyítani, mert akárhányszor eljövünk a temetőbe, ezzel találkozunk. Egyre inkább jobban, ahogy fölöttünk is múlik az idő, és meghalnak szeretteink. Ahogy bejárjuk a temetőt, nézzük a föliratokat, s akiket talán személyesen is ismertünk, azoknál döbbenünk meg, hogy már őket is eltemették.
Az elhangzott prédikáció arra is figyelmeztet bennünket, hogy halottak napján, amikor szeretteinkre gondolunk, akkor merjük a halált személyessé tenni. Mert mindig mások haltak meg eddigi életünkbe, s talán úgy gondoljuk, talán ránk nem is kerül sor, és hogyha oda jutunk, már teljesen mindegy lesz számunkra. Szembe kell kerülnünk saját elmúlásunkkal, mert az idő múlásával egyre közelebb kerülünk hozzá. Ilyenkor, halottak napján szembesülünk a saját halálunkkal is” – mondta az érsek.
Mire jó ez? - tette fel a kérdést a metropolita, amire a választ maga adta meg:
„Sok mindenre, mert onnantól kezdve egészen másként látjuk az életünket. Ha minden ember elgondolkodna a mai napon azon, hogy meg fogok halni, és utána mindaz, amiért én küzdöttem kihullik a kezemből, megváltozna a világ. Nem harcolnának egymással az emberek, mert nem volna értelme, s talán annyi feszültség sem lenne az emberek között, hisz oly rövid az idő Isten léptékével nézve, de még emberi léptékkel is. Erre is jó a halottak napja, amikor kijövünk a temetőbe. Látjuk, hogy nemzedékek sírba szállnak, mégis mindig van bennünk valami vágy, ösztökélés, remény, hogy mi azért dolgozzunk! Ezt az Isten ültette belénk. Valahol itt van a föltámadás reményének egyik mozgatórugója az igazságosság vágyával. Az, hogy a földön nincs igazságosság, azt mindenki tudja, és hogy mégis él bennünk, az azért van, mert bennünk van a remény, hogy egyszer igazságot szolgáltat az Isten. Dobó Istvánt az egri vár viadala után sok – sok méltatlan elbírálásban részesítettek, sőt, börtönbe juttatták. Amikor meghalt, az írták a sírjára, Jób könyvéből vett idézettel: Tudom, hogy él az én Istenem, és igazságot szolgáltat nekem! Igen, az isten egyszerre szeret, és egyszerre igazságot szolgáltat. Ez is jusson eszünkbe, halottak napján! Nekünk, hívő embereknek az élet egy felkészülés egy másik életre, amely életnek tanúja a föltámadt Krisztus. Krisztus föltámadt, legyőzte halálával a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott. Így menjünk szeretteink sírjához! Kérjük azt a hitet, ami a föltámadásba vetett hit lényege; bízzunk abban a Krisztusban, aki legyőzte a bűnt, legyőzte a halált, legyőzte a világ múlandóságát. Ezt az igét hozta el közénk és még ha szomorúság is tölt el bennünket, elhunyt szeretteinkre gondolva, él bennünk a remény, hogy nincs vége mindennek. Ezért is gyújtunk gyertyát a sírjainkon, mely nem más, mint a föltámadt Krisztusnak a szimbóluma a keresztény jelképrendszerben, hiszen Ő mondta magáról: én vagyok a világ világossága. Gyújtsunk mi is gyertyát, hogy világosodjék nekünk a föltámadás reménye, halottainknak pedig Isten örök szeretete. Ezzel a gondolattal vegyünk részt a mai halottak napi szertartáson, a szív őszinteségével mondjunk el halottainkért egy imádságot” - zárta beszédét Dr. Bábel Balázs érsek.
A beszéd elhangzását követően Dr. Bábel Balázs érsek, Font Sándor országgyűlési képviselő és dr. Filvig Géza közösen gyújtott gyertyát, amit a két választott tisztviselő a ravatalozó bejáratánál álló, a névtelen sírban fekvő pedagógusoknak emelt kereszt talapzatánál, a már ott lévő több száz között helyezett el. Beesteledve páratlan volt a látvány: mécsesek ezrei világították meg a kalocsai temetőt.