Pillantás a „politikusálarc” mögé – Suhajda Krisztián, „régi motoros”, valamint szőlész-borász, és hobbirégész is

Suhajda Krisztián tősgyökeres akasztói család sarja. Már egész fiatalon családot alapított – beszélgetésünk során azt is elmondta, miért –, ma három leánygyermek boldog édesapjaként családjával Soltvadkerten él.
Általános iskoláit szülőfalujában végezte, később vendéglátó-ipari üzletvezetői szakmát szerzett, majd leérettségizett a kiskőrösi Petőfi Sándor Gimnáziumban. Később több szakmát is kitanult még, így szőlőtermelő és borász lett, ami ma megélhetését is adja: egy borászati vállalkozásnál dolgozik.

– Édesapámnak már gyerekkoromban is voltak szőlei Csengőd alatt. Igaz nem túl nagyok, de általuk már gyerekfejjel elkezdtem ismerkedni a szőlészettel. Barátkoztam a horolóval, hordtuk metszés után a venyigét, meggyújtottuk, és már indulhatott is a szalonnasütés. Ezeknek az alkalmaknak a hangulata nagyon megragadott. De a borászati munka is érdekelt, mondhatni, megcsapott a présház illata, hiszen édesapám minden évben beszűrte a bort, ahogy mifelénk mondják, és én a borkészítésnél is mindig segédkeztem.
Édesapám most már hatodik éve, hogy meghalt, így megörököltem tőle a rendszerváltáskor néhány társával közösen alapított borászati cégüknek egy kisebb üzletrészét, és azzal együtt a szőlészeti ágazat vezetését. Így résztulajdonos is vagyok a vállalatnál, ahol dolgozom.

– Beszéljünk a családról!

– Feleségemmel 18 éve ismerkedtem meg, én akkor voltam 23 éves, ő pár évvel fiatalabb. Azóta együtt vagyunk. Visszatekintve furcsa, hogy ilyen fiatalon elköteleződtünk, hiszen már akkor sem volt divat, manapság meg különösen ritka, hogy ilyen korán családot alapít valaki. De én akkor úgy éreztem, hogy már nem hiányzik az életemből más, mint a család. Már nem az érdekelt, hogy hova megyek majd este bulizni, mit csináljunk a haverokkal, hanem az foglalkoztatott, hogy megtaláljam azt a nőt, akivel együtt élhetek, hogy minél előbb lehessen minél több gyerek.

– Tehát a családalapítás volt a fő programpont már akkor is. Abban az időben már megvolt a biztos egzisztenciája?

– Nem mondhatnám. Még nem volt túl stabil egzisztenciám, de nem is hiszem, hogy ezen múlik. Sokan azt mondják, hogy az a legfontosabb. Ismerek friss közvélemény-kutatást, amelyen a fiatalok túlnyomótöbbsége a karriert és a biztos megélhetést jelöli meg első helyen. Legyen jól fizető munkahely és lakás. De nekünk nem volt, anyósomnál laktunk.

Nekem ez politikai meggyőződésem is, hogy legyen minél előbb, minél több gyerek, mert nem is szól másról az élet. Lehet halmozni anyagi javakat, szép, értékes dolgokkal körbevehetjük magunkat, de semmi nem lehet értékesebb annál, mint hogy ott nyüzsög körülöttünk három gyerek. – A világ azoké lesz, akiknek a gyerekei laknak benne...

– Ezért is elgondolkodtató, hogy a legszegényebb vidékeken a legnagyobb a népszaporulat, a fejlett, nyugati országokban pedig, ahol megvan az anyagi jólét, egzisztencia, ott alig akarnak egy, legföljebb két gyermeket vállalni az emberek.

Mintha a nagy szegénységben élő nélkülözők azt gondolnák, hogy ha gyermekük születik, attól gazdagabbak lesznek. És ez igaz is! A gazdagabbak pedig attól félnek, hogy ha gyerekük születik, akkor majd erről, vagy arról le kell majd mondaniuk. Ez nagyon szomorú. Nem kell messzire menni, hanem csak meg kell nézni néhány régi magyar családi fotót, akár a saját családunkból. Mindegyiken ott van öt-hét gyerek, és ha kicsit utánajárunk a családfánknak, látni fogjuk, hogy a saját szüleink vagy nagyszüleink, a legfiatalabbak esetében a dédszüleink még öten-hatan voltak testvérek. Ezt kellene valahogy visszahozni.

– A család fontosságával bizonyára kevesen vitatkoznának. De hogy lehet ezt összeegyeztetni a politikával, ami azért elég időrabló tevékenység?

– A politika meg a család így, együtt tényleg nagyon sok erőt kivesz az emberből, de azt gondolom, hogy ha valakinek van ideje, energiája, kapacitása arra, hogy a hazáját igyekezzen előre mozdítani, akkor azt mindenképpen meg kell tennie.

Azt szoktam mondani, hogy ha oda fölkerülünk, akkor nekünk el kell számolni, nemcsak a Jóistennel, hanem az őseinkkel, a nagyapáinkkal is, akikről látjuk a fotót, amikor indultak a Don-kanyarba, mások Isonzóba, vagy a Szerb háborúba. És ők akkor nem öreg bácsik voltak ám, hanem 16-20-22 éves fiatalok, sokszor majdnem gyerekek, de sokuknak már családjuk volt itthon, akár 2-3 gyerekkel. És aki nem tért haza, annak is az utódai fölnevelődtek.

Most pedig mutatják nekünk a fényképet egy fiatalemberről, mondván: ő volt a nagyapám, akit nem ismerhettem meg, mert nem jött vissza a Don-kanyarból. És akkor mi ne vállaljuk föl azt, amíg van elég erőnk, időnk, hogy a hazáért megtegyük, ami tőlünk telik?! Ha engem a dédapám megkérdez, hogy mit tettem le az asztalra, majd elmondhatom, hogy én is fölneveltem három gyereket, de az is lehet, hogy esetleg majd még egy negyediket is. Megyei közgyűlési, majd parlamenti képviselő is voltam, ahol mindig igyekeztem olyan döntést hozni, amivel a közjót szolgálom.

– Reméljük, sikerrel! De most váltsunk valami könnyedebb témára! Mondjuk, hobbi!

– Több is van. Első a zene. Zeneiskolában is tanultam dobolni, nyolcadikos koromban Kiskőrösön, ahova Kecskemétről járt le egy tanár, de aztán sajnos ott épp megszűnt a dob oktatás. Az alapokat addigra már megtanultam, így autodidakta módon tudtam folytatni. Mind a mai napig szoktam venni dobórákat. például tavaly három hónapon keresztül rendszeresen tanultam a Kecskemét Jazz Orchestra dobosától, aki a kiskőrösi doboktatói munkája után hazafelé menet mindig megállt nálam egy-egy órára. Gyakran egyben két órát is vettem tőle, több hónapon keresztül. Nagyon jó volt érezni, hogy még negyven fölött is lehet fejlődni.

– Zenekar?

– Több zenekarban is játszom. Van egy jazz-funk formációnk. Igazából nincs is neve, mivel inkább csak örömzenélünk együtt, és néha föllépünk. Hívtuk a zenekart egy időben Jam-brió együttesnek, az utóbbi időben Ulbert Andi Jam Cover volt a formáció neve.
A másik egy rock zenekar, a Zöldkereszt. Ezzel a csapattal Erdélybe szoktunk átjárni koncertezni, meg motoros találkozókon, különböző rock-klubokban játszunk, mikor mi adódik.

Akasztón, a Művelődési Házban próbálunk, van ott egy nagyon jó próbahelyiség. Próbál is benne vagy négy-öt zenekar, még a környező településekről is átjárnak. Most nagy zenei élet van ott, de nem volt mindig így. Az együttest a bátyám és néhány haverja alapította ’90-ben, de akkor én még nem voltam benne. Akkoriban, 14 évesen kezdtem dobot tanulni. Aztán a bátyámékat elvitték katonának, így meg is szűnt a banda, de az emléke tovább élt a helybéli fiatalokban. Később, az ezredforduló táján pedzegettük a gitárossal, Danis Imrével hogy kellene muzsikálni egy kicsit, hiszen én tudok dobolni, van is szerkóm, neki is megvolt a motyója. Végül 2002-ben gondoltuk, hogy ne zavarjuk a szomszédokat, inkább próbáljunk meg helyet keresni a művházban. Akkor már tíz éve nem volt meg az előző zenekar. Egy vidéki művelődési házban mindig van egy üres helyiség, és örülnek is, hogy van valami aktivitás. Réthelyi Miklós igazgató úrnak is egyből az volt a válasza, hogy fiúk, itt a helyetek! Picit szomorúan tette hozzá, hogy tíz éve is mi jöttünk el onnan, és mi térünk vissza, a kettő közt pedig nem voltak ott olyan fiatalok, akik zenélni szerettek volna.

Attól kezdve ott próbáltunk, kezdetben ketten, dob-gitár fölállással, saját szórakoztatásunkra. Aztán találtunk egy énekest, a bátyám is visszajött, bár ma már nincs benne a zenekarban. A lényeg, hogy összeállt a zenekar, elkezdtünk játszani, és két év alatt, heti két próbával egy nagyon komoly, körülbelül 60 számból álló repertoárt tudtunk összerakni. Akár három órát is tudtunk ismétlés nélkül játszani. Végül letisztult egy olyan másfélórás műsor, csak a tuti számokból, amivel nem lehet mellényúlni.

– Milyen gyakran lép föl a banda?

– Nem túl sokszor. Évente öt-hat bulin játszunk. Ezek közül az egyik mindig a Szelid Gasztrofesztivál volt eddig, mivel annak egyik szervezője vagyok, és a közönség is mindig jól fogadott bennünket. Már biztos, hogy idén is ott leszünk.
Álszerénység nélkül elmondhatom, hogy volt olyan év, amikor az jött vissza a közönségtől, hogy jobb bulit csináltunk, mint a fő műsorszám. Persze, nem azért, mert annyira jó zenészek volnánk, hanem mert olyan jók a számok, amiket játszunk! Ezeket persze nem mi írtuk, és ráadásul nagyon könnyen el lehet őket játszani, mert a slágerzene az általában elég egyszerű.

A zenélést, zenetanulást mindenkinek jó szívvel ajánlom, a szülőknek is, hogy járassák zeneórára a gyermekeiket, mert aki tanul, hangszeren tud játszani, az könnyebben tud beilleszkedni közösségbe, és ott meg is találja a helyét.
A lányaimnak is mindig azt szoktam mondani, hogy a haját, a körmét mindenki festheti, minden lány sminkel majd, és divatos göncöket hord. De ha majd ők elviszik valahova az akusztikus gitárjukat, és zenélnek valamit, akkor mindjárt odafigyelnek majd rájuk!

– Tehát a zene a legfontosabb hobbi. És a többi?

– Nagyon szeretem a természetjárást, kijárok a közeli természetvédelmi területek látogatható részeire, akár csak fejet szellőztetni, egy félórás sétára is. Sokszor a gyerekeket is kiviszem magammal ezekre a kis kiruccanásokra.

Nagyon érdekel a történelem, a régészet is, úgyhogy régészeti terepbejárásokon, terepmunkákon is szívesen veszek részt. A környékben nagyon sok régészeti lelőhely van, például a szentkirályi vár a Szelidi-tó mellett néhány kilométerre. Amelynek regisztrált régészeti lelőhellyé nyilvánítása az én kezdeményezésemre történt meg.

– Tehát: család, természetjárás, régészet. Van még?

– A sport, a mozgás. Kölyökkoromban dzsúdóztam is egy ideig, de az abbamaradt, aztán sokáig nem foglalkoztam ezzel, és csak utólag tudom, hogy mennyire hiányzott!
Negyvenévesen határoztam el, hogy ezt a kerek életévemet arra is fordítom, hogy magamra, egészségemre is jobban odafigyelek. Tudni kell, hogy akkor még jó 15 kilóval több voltam, mint most, ami már nem volt egészséges. Ezért egy diéta segítségével három hónap alatt le is adtam a 15 kilós fölösleget. Egyidejűleg elkezdtem edzőterembe járni, és azóta is rendszeresen lejárok pakolni a súlyokat.

Sokan mondják, hogy nincs idejük edzeni. Ha kiszámolom, hogy naponta van tíz elintézni valóm, és mindenütt csak öt-tíz percet takarítok meg azzal, hogy odafigyelek a pontosságra és nem vesztegetem az időt, akkor máris egy-másfél órát a sportra tudok fordítani. Így általában heti három alkalommal eljutok az edzőterembe, és alkalmanként egy-egy órát edzek. Meglepő módon negyven év fölött is van élet, lehet fejlődni, erősödni. Közben a vérnyomásom is lejjebb ment, pedig a politika kapcsán gyakran fölmegy a pumpa az embereknek, köztük is főleg a politikusoknak. Ennek ellensúlyozására a mozgás nagyon fontos!

– Esetleg valami gyűjtőszenvedély?

– Szeretem a régi motorokat, föl is újítottam párat. Gyűjtőnek azért talán nem mondanám magam, de nagyon sok munkát fektettem bele, hogy ezek a szép régi gépek közül néhányat megmentsek az enyészettől.

Van egy Csepel 125-ösöm, 1950-es évjáratú. A feleségemtől kaptam, de pikkelyes-kráteres rozsdaréteg alá volt temetve szegény motor. A felni alsó része, amin évtizedekig állt, már ki volt lyukadva, úgy megette az idő. Azon a motoron két évig dolgoztam, ha volt negyed órám, már azzal bütyköltem, és úgy fölújítottam, hogy három veterán szépségversenyt is megnyertem vele. Úgy csillogott-villogott, ahogy a gyárból sem jött ki újonnan ilyen motor! Kézzel csíkozva, a csíkozásra rálakkozva, hogy ne kopjon meg a csíkozás. Mindent fölpolíroztam, amit kellett. A krómozott felületeket újrakrómoztattam. Hál’ Istennek sok krómozás nem volt rajta, csak a kipufogókönyök. Azon a modellen még a kémény vége is hőálló fekete, a kormány is fekete. Ez azért volt fontos, mert a krómozás, illetve főleg az azt előkészítő munkálatok elvégzése méregdrága mulatság.

A Csepelen kívül van még egy T5-ös Pannóniám. Ezekre vagyok a legbüszkébb, de van egy régi BMW-m is a ’70-es évekből, egy boxermotoros. Az pont negyven éves lesz idén. Van egy ’78-es évjáratú, Z-250-es Kawasakim is. Nem túl nagy motor, de szeretem. Egy nagyon jó barátom, Jáborka Balázs emlékére vettem meg, aki fiatalon meghalt autóbalesetben. Vele együtt nőttünk föl. Tizenévesen vettünk közösen egy ilyen motort, hogy együtt járjuk vele az országot. Ma már ritkaság, alig van belőle néhány. Nekem olyan szerencsém volt, hogy sikerült vennem még egy másikat is, ami még akár gurulhatna is, és találtam még egy teljesen lepukkantat is, de ezeket csak alkatrész-utánpótlásnak tartom.

Volt még egy TLT típusú Pannóniám, amelyiknek az a különlegessége, hogy ’56-os gyártmány. Ezt csakis emiatt vettem meg, de nemrégiben eladtam, épp ide, Kalocsára, csak azért, mert a vevő azt mondta, hogy teljesen fölújítja, és le is fogja vizsgáztatni. Lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha miattam áll a garázsban, ahelyett, hogy az utakat járja!

– Végül nézzünk néhány kedvencet! Zene?

– Zenei téren „mindenevő” vagyok. Feleségemmel gyakran eljárunk koncertekre, a három gyerek mellett is igyekszünk magunkra némi időt szakítani. Legfőképpen a rockos stílusú, régi zenéket szeretem, azon belül is a magyar előadókat helyezem előtérbe. Bikini, Beatrice, Deák Bill Blues Band… A legjobb hangú énekesnek pedig talán Tunyogi Pétert tartom a P. Mobil zenekarból.

– Ételek?

– A hagyományos magyar ételek a kedvenceim, főleg a pörköltek, közülük is a birkapörkölt, illetve a halászlé. Az utóbbit gyakran főzöm is, egyszer indultunk a Szelidi Halászléfőző versenyen is. Csapattal pedig, talán 2013-ban már megnyertük a Kalocsai Paprikafesztivál keretében tartott Paprikás Ételek Főzőversenyén az Aranybogrács-díjat is.

–Mi volt a győztes menü?

– Mangalicakolbászos lecsót főztünk, kenyérlángossal, és mondhatom, hogy nem csak a zsűrinek ízlett!

– FIZETETT POLITIKAI HIRDETÉS –