Horthy Miklós utolsó élő testőre, a fajszi Ernő bácsi

Amit mi történelem órán hallhattunk, azt Farkas Ernő személyesen átélte. 

Erről a vészterhes időszakról beszélgetett Ernő bácsi az Origo munkatársaival.

1941. október 13-án, három és fél hónappal Magyarország hadba lépése után kaptam meg a katonai behívót a szegedi V. hadtest Kalocsán állomásozó 20. gyalogezredébe, ahol a 2. zászlóalj 4. századához osztottak be honvédként.- kezdte beszámolóját Farkas Ernő, akit az alapkiképzés befejezése után tisztesiskolára vezényeltek, amit kitűnő eredménnyel végzett el, ezért egyből tizedesnek léptették elő, és a századparancsnok mellé osztották be írnoknak.

1943. február derekán a Kormányzóság fejlécével ellátott levél érkezett a századhoz,

amelyben az állt, hogy a Magyar Királyi Testőrségen belül felállítandó lövész századba keresnek erre alkalmas katonákat.

Farkas Ernő azonnal jelentette az elöljárójának, hogy nagyon szívesen jelentkezne testőrnek. Ő magát is meglepte, hogy rögtön támogatta a kérését, így 1943. március 10-én kellett jelentkeznie a szegedi V. hadtest parancsnokságán.

65 kiszemelt közül csak tizenöten feleltek meg a követelményeknek:

• legalább 175 cm magas,
• színmagyar származás,
• kifogástalan állóképesség,
• kifogástalan egészségi állapot,
• arányos testalkat ,
• megfelelő katonai előélet, illetve minősítés.

A szegedi válogatáson még nem közöltek semmit, csak azt, hogy az eredményről értesíteni fogják az alakulatunkat. Két héttel később, 1943 húsvétján érkezett meg az alegységemhez a távirat, hogy azonnal vonuljak be Gödöllőre, a királyi kastélyban állomásozó testőralakulathoz.

Rövid időre rá magához hívatta a századparancsnok, Pásztóy Artúr testőr-alezredes, aki feltette a kérdést: „Te vagy a Farkas Ernő?" 

Igenlő válaszára rövid úton közölte, hogy kinevezi maga mellé írnoknak.

Még Gödöllőn beadtam a továbbszolgálói kérvényemet, amit el is fogadtak. Így 1943. november 7-én már mint továbbszolgáló testőr-szakaszvezető vonultam be a Magyar Királyi Testőrség körletébe, a budai Várban lévő Nádor-laktanyába. Amikor megérkeztünk, a laktanyában a folyamőrség zenekara várt bennünket. Innen egyből a várpalotába, a kormányzói rezidenciához vonultunk, ahol felsorakoztunk a díszszemléhez.

Farkas Ernőtől megtudhattuk, hogy a laktanyában volt elszállásolva a teljes testőr-zászlóalj, mintegy 400 katona, altiszt és tiszt. Ehhez az egységhez tartozott a koronaőrség, a 60 fős lovas testőrség, a Főméltóságú Úr és családja közvetlen védelmét ellátó udvarlaki őrség, valamint az ő századuk, a 162 fős testőr-lövész alegység is.

[Az alábbi, vastagon szedett kérdéseket tette fel az Origo újságírója interjúalanyának, aki eddig nem ismert részletekről is beszélt - A szek.]

- Amikor megkezdte a szolgálatát, a Harmadik Birodalom és a vele szövetséges országok, köztük Magyarország számára is egyre borúsabbá vált a hadi helyzet. Az év elején befejeződött  a megsemmisítő német vereséggel végződött sztálingrádi csata, ami után Németország végleg defenzívába szorult a keleti fronton. A Donnál elpusztult a 2. magyar hadsereg, júliusban a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, megbukott Hitler legfőbb szövetségese, Mussolini, majd 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. Önök mit érzékeltek akkoriban ezekből a vészterhes változásokból?

- Az akkori kormányfő fia, ifj. Kállay Miklós testőr-főhadnagy szakaszparancsnokként szolgált a századunkban. Közvetlen, szimpatikus ember volt, aki gyakran megosztott velünk az apjától, Kállay Miklós miniszterelnöktől származó bizalmas információkat. Tőle hallottam, hogy a németek rendkívül súlyos helyzete miatt a kormány titokban már az angolszász szövetségesekkel tárgyal a fegyverszünet lehetőségéről. Azt ugyan tudtuk, hogy a Főméltóságú Úr - talán március 17-én - kiutazott Hitlerhez, de a küszöbön álló megszállásról semmit sem sejtettünk. Arról, hogy a németek bevonultak Budapestre, a századparancsnokunk tájékoztatott minket március 19-én, a reggeli órákban. 

A német megszállásból mi nem sokat éreztünk, nem is riadóztattak bennünket. 

Két héttel az október 15-i fegyverszüneti proklamáció előtt fokozott harckészültséget rendeltek el a laktanyában, amit már le sem fújtak. 

Ez azt jelentette, hogy ruhástól és a fegyverünkkel együtt kellett aludnunk, készen állva a riadóztatásra, és az azonnali bevetésre.Október 2-án a parancsnokunk felsorakoztatta a századot, és drámai beszédet tartott előttünk. Közölte, hogy rendkívül súlyos a helyzet, majd – még ennyi év távlatából is jól emlékszem a szavaira – ezt mondta: "Fiúk, lehet hogy rövidesen mind meghalunk itt a Főméltóságú Úr és a családja védelmében. Lépjen ki, aki nem akar ebben a harcban részt venni, és az visszamehet az eredeti alakulatához.

Néma csend fogadta a parancsnok beszédét, de senki, egyetlen testőr sem lépett ki a sorból, hiszen valamennyien arra esküdtünk fel, hogy az életünk árán is megvédjük a Kormányzó Urat. Október 8-án Zólyomi főhadnagy – a szakaszparancsnokom - közölte, hogy aznap hajnalban a németek elrabolták Bakay Szilárd altábornagyot, a budapesti I. hadtest parancsnokát.

Csak később tudtam meg, hogy a kormányzó mindenbe beavatta Bakay altábornagyot, akit mint bizalmas hívét az átállás katonai biztosításával bízott meg.

- Így érkezünk el 1944. október 15-e, a fegyverszüneti proklamáció bejelentésének eseményekben dús, ám tragikus napjához. Hogyan emlékszik vissza erre a sorsfordító vasárnapra?

- Kora délelőtt két sebesült bajtársunk érkezett vissza a laktanyába, akik beszámoltak a Főméltóságú Úr fia, ifjabb Horthy Miklós elrablásáról. Aznap reggel a Kormányzó Úr fia az Eskü térre (ma Március 15. tér, a szerk.) ment tárgyalni, mint megtudtuk, állítólag Tito képviselőjével. Ifj. Horthy Miklós kíséretére három fegyveres testőrt rendelt ki a parancsnokunk.

Bajtársaink beszámolója szerint az ifjabb Horthy bement a Duna-part közelében álló házba, az egyik testőr vele tartott, a másik két társunk pedig kint várakozott. Ám alighogy beléptek az épületbe, tíz német érkezett a helyszínre, majd lövések csattantak, és tűzharc alakult ki. A két bajtársunk felvette a harcot a németekkel, de már nem tudták megakadályozni a Főméltóságú Úr fiának elrablását, akit a németek - állítólag gestapósok - leütöttek, és egy szőnyegbe csavarva hoztak ki az épületből.

A foglyukat feldobták a ház előtt várakozó teherautóra, majd sietve elhajtottak. A hír hallatán a laktanyaparancsnok utasítására az egyik Nimród könnyűpáncélosunk azonnal elindult a helyszínre, de mire odaért, a németek már rég felszívódtak a foglyukkal együtt. 

Kora délután élő adásban hallottuk a rádióból sugárzott fegyverszüneti proklamációt. 

Már kezdett alkonyodni, amikor Papp-Kökényesdy alezredes telefonon arra utasította a lövész-század helyettes parancsnokát, hogy azonnal vonuljon az alegységgel a királyi palotához, teljes fegyverzetben. A testőrök Zólyomi főhadnagy parancsnoksága alatt futólépésben, fegyverüket tűzkész állapotban tartva siettek az oroszlános kapu, a kormányzóság bejárata felé.

Közben mi, akik a laktanya védelmére maradtunk hátra, kinyitottuk az ablakokat, és homokzsákokból golyófogó mellvédeket kezdtünk építeni. 

Minden második ablakba egy-egy könnyű géppuskát állítottunk fel, és teljes riadókészültségben várakoztunk.

A rádió késő délutántól csak a Szálasi-nótát meg német indulókat sugározott, és ezt nagyon rossz jelnek tartottuk.

Ennek ellenére készen álltunk a harcra. Este tíz óra körül hallottuk, hogy a várat aknavetővel kezdik el lőni a Horvát-kert felől. Csak később tudtam meg, hogy ezek nem is németek, hanem a Kormányzó Úr szegedi háziezredének alakulatai voltak, akiket a Vár védelmére vezényeltek fel Budapestre, ám áruló parancsnokaik elsőként álltak át Szálasi oldalára. 

A folyamőrség ugyancsak a nyilasokhoz átállt egyik naszádja közben a Duna felől lőtte a várpalotát.

Október 16-ára virradóra, kora hajnalban befutott egy parancs, amely elrendelte az ellenállás beszüntetését. A tömör utasítás így szólt: 

A Főméltóságú Úr parancsot adott, minden ellenállást be kell szüntetni.Ezt rögtön jelentettem az udvarlaki alegység ügyeletben lévő alezredesének. Miközben visszasiettem a szolgálati helyemre, erős motorzúgást és iszonyatos csörömpölést hallottam a Bécsi kapu irányából. Mivel a leereszkedett sűrű köd miatt nem lehetett látni, csak feltételeztem, hogy a zaj forrásai német harckocsik lehettek. 

Még csodálkoztam is, hogyan tudnak ilyen simán bejutni a Vár területére, 

amit előző nap felsőbb parancsra erős aknazárral vettek körbe. Jól emlékszem, hogy október 15-én este két felismerhetetlenségig szétroncsolt holttestet, egy főhadnagy és egy zászlós fehér lepedőbe csavart tetemét hozták be a laktanyába, akik véletlenül aknára léptek.

- Mi történt ezután, október 16-án?

- Hajnalban egy kis időre ledőltem. Amikor felébredtem, már világosodott. Kinéztem az ablakon, és azonnal megpillantottam a laktanya előtt leparkolt legmodernebb német Királytigris nehézharckocsit. 

A félelmetes tank 88-as lövege éppen a szobámra volt irányozva, így nem csoda, hogy azonnal elpárolgott az álom a szememből.

A Királytigris mellett nyolc-tíz állig felfegyverzett Waffen-SS katona ácsorgott. Nem kaptak semmilyen parancsot, ezért várakoztak. Kora reggel a palota irányából gépfegyver és puskaropogás hangjai hallatszottak. Később kiderült, hogy nem mindegyik védelmi körletbe jutott el a hajnali, az ellenállás beszüntetésére vonatkozó parancs, így amikor a németek megindultak, több helyen is puskatűzzel fogadták őket a testőrök.
Ifj. Kállay Miklós főhadnagy a szakaszával a palota déli végén, a királyi kerteknél foglalt el tüzelőállást, emlékezetem szerint.

Farkas Ernő elmondása szerint a németek közül többen is beszéltek magyarul, mert mint kiderült, ők a Waffen-SS-be besorozott magyarországi svábok voltak. Módfelett megkönnyebbültek, hogy sikerült ilyen olcsón megúszniuk a kalandot. Megemlítették, hogy nem csak ők, hanem a Vár ostromára kivezényelt SS-egység katonái is nagyon tartottak a testőrségtől. Mint meséli, lementek az udvarra, és a szélesre nyitott kapun át észrevették, amint a Bécsi kapu felől egy szakaszra való karszalagos nyilas érkezik, Gömbös Ernő főhadnagy, a néhai miniszterelnök nyilassá lett fiának vezetésével. 

Farkas Ernő egy olyan titkot árult el az Origo munkatársainak, amit előtte még soha senkinek.

- Nos legyen, elmondom, amit 1944. október 16-án láttam, illetve hallottam, közvetlenül a lefegyverzésünk után. A laktanya kapujánál álldogáltam, és nem voltunk ugyan foglyok, de még nem tudtuk, mi lesz a további sorsunk.
Ekkor figyeltem fel arra, hogy a Kapisztrán templom melletti sárga épület, a Magyar Nemzeti Bank akkori székháza előtt megáll öt teherautó, amelyeket géppisztolyos nyilasok felügyelnek.
Kis idő múlva kinyílt az alagsor ablaka, amelyen át egy futószalagról faládákat kezdtek felküldeni. A ládákat a fegyveresek a teherautókra pakolták fel. Igencsak furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Én is egyenruhában voltam, így odaléptem az egyik barátságosabbnak tűnő nyilashoz, és szóba elegyedtem vele. A beszélgetés közben megkérdeztem, hogy mi van a faládákban. A nyilas ekkor közelebb hajolt, és bizalmasan elmondta, hogy 186 mázsa színarany, amit „Szálasi testvér" jóváhagyásával átadnak a németeknek, úgymond megőrzésre. A nyilas azt is közölte, hogy a teherautók a Kelenföldi pályaudvarra hajtanak, ahonnan az átadott aranykészletet vonaton szállítják tovább Németországba.
A háború után sokat beszéltek a híres-hírhedt aranyvonatról, meg a nyilasok által Németországba hurcolt nemzeti vagyonról, amelynek egy része soha többé nem került haza. De arról soha és sehol nem találtam semmilyen forrást, hogy a németek 1944. október 16-án rátenyereltek volna a Nemzeti Bank aranykészletének egy részére. Csak azt tudom mondani, amit akkor láttam és hallottam. Ki tudja, mi lett ennek az aranynak a sorsa...

- Mi történt a Szálasi-puccs után?

- Még október 16-án este – már teljesen sötét volt – megérkezett egy szakasz nyilas, és zárt ponyvás teherautókra parancsoltak fel bennünket. Fogalmunk sem volt, hogy hová megyünk, negyedórás zötykölődés után egy katonai épületnél fékezett a tehergépkocsi, minket pedig letereltek az alagsorba. Másnap este a Kelenföldi pályaudvarról nyilas felügyelet alatt mentünk tovább, egész éjszaka vonatoztunk. Csak amikor reggel megállt a szerelvény, akkor derült ki, hogy Pápára érkeztünk. 

Az ejtőernyős laktanyába kísértek, majd bezártak bennünket egy helyiségbe, 

és másfél napig felénk sem néztek, ott voltunk étlen-szomjan. Végül a fogságunk második napján benyitott hozzánk egy nyilas karszalagot viselő főhadnagy egy zászlós kíséretében, és impertinens hangon a következőket mondta: „Ide figyeljenek, mától a Szent László hadosztály kötelékébe tartoznak. Parancsnokuk vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy. Holnap pedig felesküsznek Szálasi Ferenc nemzetvezető testvérre." 

A főhadnagy mindehhez fenyegető éllel hozzáfűzte, ha megtagadnánk az esküt, megtizedelnek bennünket, majd még "viccesen" hozzátette, hogy mivel csak hatan vagyunk, az eskü megtagadására kilátásba helyezett tizedelést úgy értsük, hogy a csoportunkból minden második embert agyonlőnek. Így kerültem a Szent László hadosztályhoz.

- Hogyan alakult a sorsa a Szent László hadosztálynál, és részt vett-e harcokban?

- December elsejéig voltunk Pápán, onnan Mórra, majd Bodajkra vonultunk. Az ezredemet 1944 karácsonya előtt vetették be a Vágnál az oroszok ellen, az első összecsapásban azonnal 30 embert vesztettünk, és az egységünket szétszórta a szovjet túlerő. Sokan, köztük én is elszakadtam az alakulattól. December 27-én másodmagammal éppen egy mély, meredek falú horhoson haladtunk át.

Nem sokkal korábban súlyos harcok folyhattak itt, 

három kilőtt német harckocsi és vagy negyven katona holtteste között próbáltunk kijutni a szakadékból.

Amikor kiértünk a horhos végére, egy szovjet T-34-es harckocsival és vagy tizenöt, a tank körül álló orosz katonával találtuk szembe magunkat. Az oroszok rögtön integetni és kiabálni kezdtek, hogy „gyertek ide magyarok".

Nem volt mit tenni, odaléptünk hozzájuk. Nem viselkedtek velünk ellenségesen, a tisztjük, látva a csillagaimat a hajtókámon, azt kérdezte, hogy „officer", azaz tiszt vagyok-e. Miután közöltem vele, hogy "nyet", levette az acélsisakomat, eldobta, és egy orosz usánkát nyomott a fejembe.

Farkas Ernő magyar királyi testőr-szakaszvezető számára 1944. december 27-én fejeződött be a második világháború, amikor szovjet hadifogságba esett. Csak hat évvel később, 1950. december 6-án léphetett ismét hazai földre.

Farkas Ernőről nem is olyan rég, a július 29-én megtartott fajszi falunapot követően írtunk, ahol "Fajsz községért" kitüntető címet kapott. Az akkor írtakat most újra felidézzük:

Farkas Ernő
(1920. X. 20.)

Fajsz település legidősebb polgára. Eredeti szakmája női-, férfifodrász, azonban ezt a pályát rövid ideig folytathatta, mert közbeszólt a háború. A kormányzó testőrségénél szolgált, majd a háború végén a frontra vezényelték őket a Dunántúlra, ahol számos település térségében folytattak kemény harcokat a szovjet offenzíva nyomasztó túlerejével szemben, azonban a Garam-Kicsind vonalnál fogságba esett. A mai Ukrajna területén volt fogolytáborban, ahol még hat évig dolgozott borbélyként, hazatérve azonban a Kalocsai Paprika Vállalatnál helyezkedett el, és ott – illetve mindenkori jogutódjánál – dolgozott nyugdíjazásáig. Lakóhelyén, Fajszon a közösségi és szövetkezeti élet aktív tagja volt, nagy empátiával állt ki a helyiek és a dolgozók érdekei mellett. Korára és egészségi állapotára tekintettel ma már Budapesten él, ám szülőfalujába rendszeresen ellátogat, az ott élőkkel közvetlen kapcsolatot ápol.