Sokféle oldalról lehet vizsgálni, címkézni, de tény, hogy nem, vagy csak részben lett igaza azoknak, akik azt állították, a közmunka csapdába zár, lehetetlen belőle kitörni. Ehhez persze az is kellett, hogy a legális munkaerőpiac felpörögjön, a munkaerőhiánnyal küszködő „rendes” munkahelyek átvegyék, legtöbbször persze állami támogatás mellett a közmunkásokat. A csökkenő közmunkás létszám adta helyzettel nehezen küzdenek meg az önkormányzatok. Szinte már nem maradt a községekben, városokban olyan férfi, akinek a damilos fűvágót a nyakába tudnák akasztani. De akkor ki vágja le a füvet, tartja karban az árkot, javítja ki a feltöredezett járdát? Ennek próbáltunk utána járni.
A korábbi évekhez képest drasztikusan kevesebb a településtisztasági, árok-, járda- és útkarbantartási, parkgondozási feladatokra rendelkezésre álló közmunkás – panaszkodnak a polgármesterek, amerre járunk. Utánanéztünk, és valóban,
három év alatt a járás valamennyi településén, kivétel nélkül mindenhol felénél is kevesebbre csökkent a közmunkások száma.
A szerkesztőségünk által bekért adatok szerint Kalocsán 2016-ban 321, 2018-ban 182, 2019-ben 113 fő közmunkást foglalkoztattak. Dunapatajon ugyanebben az időszakban, tehát három év alatt 112-ről 50 főre csökkent a számuk. Kirívó az eltérés Bátyán, ahol 58-ról 25 főre, Foktőn 54-ről 19 főre, Dusnokon 63-ról 33 főre, Hartán 63-ról 34 főre, Miskén 75-ről 41 főre, Dunaszentbenedeken 48-ról 22-főre, Hajóson 40-ről 24 főre apadt a hadra fogható közhasznú munkaerő száma úgy, hogy
pillanatnyilag a képzetlen női munkaerő van túlsúlyban.
Ahogy a polgármesterek mondják, a költségvetésük nem engedi meg, hogy a közterületek rendben tartására vegyenek fel munkaerőt, vagy vállalkozót bízzanak meg a feladattal.
Megszokták, hogy a közterületet télen-nyáron ezzel a munkaerővel tartják rendben, sőt, a legtöbb helyen járdaépítésbe, ároktisztításba és más földmunkába is fogtak.
Egyik szemünk sír, a másik meg nevet
A helyzet láttán az egyik szemünk sír, a másik meg nevet, mert mégiscsak az az igazi, ha a korábbi közmunkást például valamelyik építőipari, vagy útépítő cég magasabb bérért foglalkoztatja. Az egyén és családja, de az állam szempontjából is ez a jobb megoldás.
A közmunkás hiányból kivezető útról az egyik polgármester úgy vélekedett, hogy az államnak a kieső élőmunkaerő pótlása érdekében kisgépek vásárlásával kellene támogatni az önkormányzatokat. Ezzel együtt,
ha továbbra is ez a trend folytatódik, meg kell emelni az önkormányzatok támogatását, hogy a közmunkásokkal elvégeztetett feladatokat más módon, esetleg külső szolgáltatóval tudják elvégeztetni.
A közmunkások 50 százaléka talált állást
Ha a számok tükrében vizsgálódunk, megállapíthatjuk, hogy
az elmúlt három évben az egyén kilépési esélye a közmunkaprogramból több mint 50 százalékos volt.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mindeközben folynak az ingyenes képzések, átképzések, „gyorstalpalók”, amelyek a későbbiekben tovább erősítik ezt a folyamatot.
Mielőtt bárki kormánypropagandával vádolna, azt is őszintén – nem bántó szándékkal – el kell mondani, hogy
mindig is voltak, lesznek olyan emberek, közmunkások, akikről nem véletlenül alakult ki a negatív sztereotípia.
Azaz mondjuk ki, olyan emberekről van szó, akik esetleg születésük óta nem láttak munkát, generációkon át senkit a családjukból, aki dolgozott volna.
És bár valóban léteznek ilyen személyek, szerencsére ők egyre nagyobb kisebbségben vannak azokkal szemben, akik ugyanebben a közmunka programban tisztességesen, becsülettel dolgoznak.
Igen ám, de tény, hogy az önkormányzatoknak leosztott közmunkás létszámba ez a gyakorlatilag nem sok mindenre használható munkaerő is benne van. Márpedig ha így van, a helyzet a számokkal reprezentáltnál is rosszabb.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy valójában évekig szociális segély helyett volt a közmunka. Ez ugyan munkába járásra ösztönzött, de egyéntől függően munkára még nem biztos.
Vége a „miniszocializmusnak”
Ez a valljuk be, az érintettek által rosszul értelmezett „miniszocializmus” egyeseknél csak arra volt jó, hogy az ember valahogy eltengődjön, de őt ettől még vesszővel sem lehetett volna kikergetni a valódi munkaerőpiacra.
Hát, ilyen is van, és ez is önkormányzati feladat! – sommázta a helyzetet az egyik főállású munkavezető.
Mindezzel együtt azt is ő mondta: valósak azok a Belügyminisztérium által elismert községi, városi közmunkaprogramok, amelyek nagyban hozzájárulnak a kulturált településképhez, és hogy a közfoglalkoztatásról egyszer mindenhol az értelmes, értékteremtő munka jusson az eszünkbe.