Ezeket az őzikenyomokat a lakóhelyem bejárati ajtajától tíz lépésre fotóztam. A gyerekekkel együtt természetesen nagyon örülünk az ilyen látogatóknak, a téli szünet egyik reggelén meg is lestünk egyet a kicsinyével, de azok nem merészkedtek ennyire közel a Simabőrű lakhelyéhez.
Adjuk hozzá, hogy a hely, ahol a fotó készült, alig húsz méterre van a város egyik igen forgalmas gyűjtőútjától, és csupán 50-60 méterre egy másik nagy forgalmú, a városból kivezető úttal való kereszteződésétől.
Ez gyermekkorom vadregényes világában sem történhetett meg, pedig a „falu szélén” laktam ’75-től, de onnan is messzire ki kellett gyalogolni határba, hogy őzet lássunk.
A táj, a flóra, fauna gazdagságának, egy-egy vidék életerejének hagyományosan a vadállomány volt az egyik legszemléletesebb mértéke. Volt, ahol állami presztízskérdés volt például a vadállomány nagysága és minősége (Gondoljunk csak Ceaușescu medvéire!), a vadásztatás pedig fontos exportágazat ma is.
Ám attól tartok, a mai őzek – a kárpáti medvékhez hasonlóan – nem azért merészkednek kilométerekkel közelebb az emberhez, be a városokba, mert odakünn már annyian vannak, hogy nem férnek el. Sokkal inkább azért, mert a kivágott erdők és a lepusztított, megmérgezett, utakkal, gyárakkal szabdalt, folyamatosan csökkenő életterük miatt már csak a városi parkokban és a településeket övező erdősávokban találnak őket egykori hazájukra emlékeztető környezetet.
Szóval, ezek az őzikék miatt az egyik szemem sír, a másik nevet.
A pontos helyet inkább meg sem írom, nehogy valamelyik hatóság félreértse a dolgot, és elinduljanak befogni a Mi Őzikéinket!