Egy kreált gyermekbántalmazási ügy margójára – Milyen világban élünk ma?

Milyen világban élünk ma, amikor a bűn nem csak társadalmilag és etikailag determinált, hanem egyéni döntések alapján írja meg véleményformáló cikkeit az újságíró, oknyomozó riporter, amelynek célja, hogy ellenőrizze a közhatalom gyakorlóit és leleplezze a mindnyájunkat megkárosító visszaéléseket.

Véleményt nyilvánítani már az ókorban is lehetett, hiszen az ius murmurandi elve mindig is adott volt.

Milyen eszközöket vethet be egy publicista, meddig mehet el adatgyűjtés terén, állhat-e lesben gyerekek érdekeit képviselve, róluk információkat gyűjtve anélkül, hogy erre a szülőktől, gyámjaiktól engedélyt kért és kapott volna? Ki és mi jogosít fel bennünket embereket arra, hogy véleményt alkossunk, életeket tegyünk tönkre? Mi a törvénysértő, mi a visszaélés, mi a befolyásolás, meddig terjed a személyes szabadság és annak védelme? Meddig védjük az egyik felet és honnan nem minősül személyiségi jogokat sértő kutakodásnak a médiában megjelentetett hír? Hangfelvételt készíteni pedig az érintettek hozzájárulása és aláírással igazolt vállalása esetén lehet. Hangfelvételt pedig „belső” embertől elfogadni lehet, de hogy felhasználásra került-e, annak nem vagyok tudatában.

Ki és mi ruházza fel az újságírót arra, hogy majd én képviselem a „városszéli kiskocsmában megjelent intézményi dolgozót”, majd én hangot adok a sutyiban-mutyiban elkövetett bűncselekmények tollbavetésével? Utána megy az olyan információknak, amelyeket szándékosan eltitkolnak, mert jogilag vagy etikailag elítélendő dolgokra vonatkoznak. Akár az „EMMI Szociális és Gyermekjóléti Főigazgatóságát”, gyermekjogi szakembereket, nevelőket minősíthet, minősíttethet a közvéleménnyel tulajdonképpen bűnözőnek. Mindezt teheti úgy, hogy a felelős felső vezetés nevét sem tudja pontosan megadni, hiszen annak neve: Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, nem pedig „Gyermekjóléti Főigazgatóság”.

Úgy vélem, ha információt közlünk, akkor annak a legfrissebbnek és jogilag minden oldalról hitelesnek kellene és kell lennie!

Mint édesanyát, mint a cikk szerkesztőjét kíváncsivá tett, hogy valójában mi is történik Kalocsán a színfalak mögött, mennyi a valóság, mennyi a fikció és mennyi a vád a gyermekbántalmazások tárgykörében. Zárójelesen megjegyzem, hogy Balavány György 2020. szeptember 30-án megjelent cikkére hivatkozva az pl. nem valós információ, hogy leváltották az intézmény egyik korábbi vezető munkatársát, akit forrásai a bántalmazások fő felelőseként neveztek meg.

A kalocsai gyermekotthonban 80-85 fő közötti dolgozó van. Ha felszorozzuk a hozzájuk családtagként tartozó szeretteik számával (tegyük ezt átlagban 3 fővel számolva), akkor 240-250 ember megélhetése, erkölcsi megítélése és csaknem „szadista baromnak” (elnézést a kifejezésért) minősítése mennyire nehezíti és lehetetleníti el a dolgozók, családjuk életét, megélhetését, társadalmi megítélésüket?!

Megkerestem a kalocsai gyermekotthonból olyan, már „szabadult”, otthonába kikerült fiatalt, aki szívesen nyilatkozott.

Számára életmentő volt a gyermekotthon. Elmondta: ha akkor, annak idején nem kerül be, akkor ma már talán nem is él, mert nem tudott volna szakítani a kortárs-kapcsolataiban megjelenő bűnözéssel. Majdnem egy évet élt Kalocsán. Ennyi idő alatt nem csak fekete-fehér emberekkel és helyzetekkel találkozott, de erőszakkal, veréssel nem. Soha nem tapasztalta és nem is mondta egyetlen gyerek sem neki, hogy „Csípőfogóval tekergette a mellbimbóit és az orrát, illetve maga elé ültette a növendéket egy székre, és autóversenyzősdit játszott” volna valaki. Elképzelhetetlennek tartja, hogy erről egy gyerek, egy fiatal nem szól senkinek, sem a nevelőnek, sem tanárai közül valakinek, sem pszichológusnak, sem a nővérnek, sem a családjából valakinek.

Ennek a fiatalnak az édesanyja elmondta, hogy akár a személyiségi jogok megsértéséért képesek hatósági mederbe terelni a történteket, nem hagyja, hogy a gyermeket bármiféle inzultus érje, mert volt az életének-életüknek olyan szakasza, amikor a gondoskodást családi kötelékeken kívül, nevelőotthonban látták el.

Megkerestem másik, a kalocsai intézetből otthonába kihelyezett fiatal édesanyját is, aki kérdésemre – Tapasztalt-e bármilyen külsérelmi nyomot a gyermekén, vagy panaszkodott-e gyermek az őt ért bármilyen lelki-testi bántalmazásról? – elmondta, hogy semmi ilyennel nem találkozott. Beismerte, hogy nem volt mindig és minden körülmények között jó anya, volt olyan időszak, amikor a gyermekét nevelőotthonban látták el, ott gondoskodtak róla. Nem volt elég szigorú és következetes a gyermeknevelésben, nem tudott megvenni a fiának annak minden igényét kimerítően mindent, így a gyermek megszerezte magának. Nekik segített az otthon, az ottani légkör és a nevelő, a lelkigondozás. A kapcsolatuk helyreállt. Azóta mindketten dolgoznak, a mára már nagykorú fiatal munkából, kiegészítő munkából, bűn és drogok nélkül él, és ha az anya elbizonytalanodna még mindig bátran fordulhat a gyermekotthonban fia volt nevelőjéhez, a szakmai vezetőkhöz.

Mint mindennek legalább két, ha nem több oldala van.

Én nem mondom azt, hogy bárki is hazudik! Azt sem, hogy minden rózsaszín felhőben lebeg a kalocsai gyermekotthonban, hogy nincs min javítani, jobbá, ellenőrizhetőbbé tenni, de azt igenis ki merem jelenteni, hogy egy nevelőotthon,  - mint a már említett kalocsai  is -, olyan szociális védőtér egy család, egy gyermek, egy fiatal életében, amit egyetlen vagy több cikk megjelentetésével nem lehet és nem is szabad megbélyegezni, tönkre tenni, az ott dolgozókat és a vezetést, közvetetten pedig a felső vezetést vádolni anélkül, hogy csak egy oldalról végezzük az oknyomozást.

Semmi sem fenékig tejfel, az élet igenis fáj! Hozunk jó, rossz és rosszabb döntéseket. Emberek vagyunk, akik felelőséggel tartozunk magunkért. „Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.”(Protagorasz)

A ránk bízottakkal, akik lehetnek gyerekek, felnőttek, kollégák, beosztottak pedig különös finomsággal, ugyanakkor tényszerűséggel kell eljárnunk. Nem sérthetünk sem méltóságában, sem személyiségi jogaiban senkit, még akkor sem, ha bennünket inzultus, abúzus, erőszak ért. Igaz az is, hogy nem csak tisztességesnek kell lenni, hanem annak is kell látszani. Cselekvőképességünk, és pszichikai, mentális állapotunk teljes birtokában kell cselekednünk, nyilatkoznunk.

Erőt erővel nem lehet megoldani. Ám javítani, felülvizsgálni, utat mutatni lehet és kell is!

Annak azonban mindig és minden körülmények között utána kell járni, hogy az információkat, eseteket, konkrét történéseket elmesélő, mondjuk „segélykiáltásként” mindent kitálaló ember milyen egyéb okoknál fogva fordul a médiához. 

                                                                 Hunyadi Katalin