Kálvin Mezőbergenyére, Kalocsáról – Beszélgetés Farkas Tiborral új szoboravatása kapcsán

Hosszú az út Kalocsától Mezőbergenyéig és ugyanígy vissza. Útközben interjúvoltam meg Farkas Tibor kalocsai szobrászművészt.

– Kedves Tibor! Ott voltam a Budapesti kiállításod megnyitóján, most pedig Mezőbergenyéről tartunk hazafelé. Beszélnél a friss élményekről?
– Nagy élmény volt a budapesti kiállítás a Rátkai Márton Klubban. Itt a korai alkotásaimtól a friss műveimig egy átfogó kiállítás nyílt október harmadikán. Kiállításra kerültek fa, márvány, bronz szobrok, vegyes alapanyagú alkotások, grafikai vázlatok és nagyméretű olaj pannók is. Örömömre szolgált, hogy sokan eljöttek Kalocsáról, Budapestről és távolabbról is a barátok, művésztársak, érdeklődők a megnyitóra. Komoly elismerésnek tekintem, hogy egy hónapig Budapest e frekventált helyén, e nagy múltú művészeti klubban tekinthetők meg az alkotásaim, amelyek több mint három évtized művészi alkotómunkáját ölelik át.

– Ez a mostani út hogyan jött létre?
– Még alig ocsúdtam a Rátkai Klub kiállítása utáni eufóriámból, amikor felhívott B.Tóth Éva Verőcéről, hogy Mezőbergenyén négy nap múlva várnak.

– Milyen apropóból?
– Nyáron egy alkotótáborba hívott Éva, az Erdélyben lévő mezőségi kis községbe Mezőbergenyére, ő az ottani alkotótábor művészeti vezetője volt. Itt egy csodálatos hetet töltöttünk és én tölgyfából egy Kálvin Jánost ábrázoló mellszobrot faragtam, lévén a másik meghívó a Mezőbergenyei Református Egyházközség, valamint a Mezőbergenyei Kincsásó Egyesület volt, és a reformáció 500. évfordulóját ünneplik világszerte ebben az évben.

– Értem, de hogy jön ez most az októberi időponthoz?
– Október közepén látogatott el Bergenyére a svájci testvérközség, a Bubikoni Református Egyházközség küldöttsége. Bubikon egy svájci, 7000 fős település körülbelül 4000 református hívővel, és ők az elmúlt húsz évben nagy anyagi elkötelezettséggel támogatták a bergenyei testvéregyházat. Az alkotótábor szervezői pedig úgy gondolták, hogy a nyáron készült szobromnak megtalálva a méltó helyét, az 500 éves évfordulós ünnepségek keretében, ebben az időszakban legyen az avatása.

Nos, ebből az alkalomból utaztunk Évával Mezőbergenyére, szombat este érkeztünk. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszatérek a nyáron megismert barátok közé, akik olyan szeretettel fogadtak, mintha évek óta ismernének. Másnap a reggelinél találkoztunk a svájci küldöttséggel, a nyelvi nehézségek ellenére hosszú beszélgetést folytattunk a művészetekről, festészetről, szobrászatról, utána pedig két órás kétnyelvű istentiszteleten emlékeztünk meg a reformáció elmúlt ötszáz évének örömeiről, nehézségeiről, vívmányairól. Az egyházi zenéről a Domahidi család gondoskodott, miközben a tiszteletes úr négy leánya vonósokon és fuvolán játszott, felesége, Emese a kórust vezényelte. Az Istentisztelet végén Domahidi Béla tiszteletes úr a diakóniai központ udvarára invitálta a híveket és a vendégeket a szobor avatására.

– A szobrot nyáron készítetted és úgy tudom, az alkotó teremben volt kiállítva.
– Igen, augusztusban, a tábor zárásakor ott volt, de most már a végleges helyére került. Meg kell mondanom az elképzelésemmel teljesen egyező posztamenst kapott. Ruskicai márvány talapzatra emelték. Ez szimbolizálja Kálvin erejét, keménységét, a hitbe vetett bizalmát és erejét. A talapzatot a Mezőbergenyei Kincsásó Egyesület készítette és finanszírozta szintúgy, mint az alkotótábor jelentős részét. A szoboravatáson részt vettek a szomszéd községek polgári és egyházi vezetői is, beszédeikben kiemelve Kálvin tanításának ma is érvényes, megszívlelendő és megfogadandó, örök érvényű elveit. Utána agapé, szeretetvendégség és díszebéd volt a diakóniai központ nagytermében. Miközben megköszöntem vendéglátóinknak a lehetőséget, átadtam Kiss István barátom és művésztársam két grafikáját, amit részükre küldött. A falakon pedig körben a nyári alkotótáboruk festményei köszöntek vissza. Meg kell mondanom, hogy régen, vagy talán soha nem volt részem ennyi gratulációban, amit ennek a szobornak kapcsán kaptam. Sok, sok művészeti és személyes kérdést kaptam és válaszoltam, szerencsére mindig volt megfelelő tolmácsolás, hiszen nagyon nehéz lett volna a sok nyelv között percről percre váltani, nem is beszélek mindegyiken.

– Ezután persze pihenhettél is egy kicsit?
– Nem igazán, de nem is hiányzott. A siker és az elismerés felpörgeti a szervezetet. A nap további részében délután ismét volt, szintén kétnyelvű, de most már egy rövidebb Istentisztelet, ami a bergenyei templom történetét is felölelte, majd a Kincsásó Egyesület látványos néptáncbemutatóját néztük meg, amíg elkészült a faszénparázson sült vacsora. Bizony éjfélig beszélgettünk, volt téma bőségesen, hiszen, művészek, barátok ültünk egy asztalnál, miközben hármunk művészeti katalógusait lapozgatták. A tiszteletes úr és a Kincsásók már Évával a jövő évi alkotótábor terveit, lehetőségeit latolgatták, miközben értékelték és elemezték az idei eredményeket.

– Mi a benyomásod az idei két erdélyi utadról?
– Nagyszerű barátokkal, nagyszerű emberekkel találkoztam. Egy szoros, egymásra figyelő közösséget ismertem meg, akik ismerik és elismerik az emberi értékeket, fontosnak tartják a család, a barátság és a hagyományos értékek őrzését, ápolását, tisztelik a művészetet és maguk is művészi szinten művelik munkájukat. Ha meghívnak, örömmel megyek vissza alkotótáborba, mert látom alkotásaim megbecsülését és hasznát a közösség javára.

– Köszönöm az interjút, további sikereket és áldott alkotó tevékenységet kívánok!

Gebora István

Az oldal támogatója a Hufbau-Akker szaküzlet. További akciós termékekért ide kattints!