A jó Bufurc izgalmas, változatos ifjúkorának – talán már föltűnt – volt egy szinte állandó kísérője, amely olajozta vidám történetei cselekményének előre haladását. Hajtóereje, spiritusza volt ez még felnőttkorának is – nem számolva most az utóbbi hét-nyolc más miatt vidám évet. Mert az előtt, bizony, sokfelé lehetett találkozni vele városszerte, de szinte csak olyan helyen, ahol mértek alkoholt is…
Ebből aztán sokszor származtak kisebb-nagyobb bonyodalmak, érték miatta néha balesetek is, amelyek legalább aznapra letörték volna jó kedélyét bárki másnak. De nem úgy az edzett, mokány Bufurcnak, akinek életében mindig fontos szerepet töltött be a sport! Ebben a történetében például mindjárt kétszer is kulcsszerephez jutott a sport, méghozzá először rögtön nagy kezdőbetűvel, ugyanis, mint oly sokszor, aznap is ott indult az esti program.
András Róbert, alias Bufurc így emlékszik erre majd’ negyven év távolságból visszatekintve:
András Róbert:
Amikor Szerhij Bubkának éreztem magam
Nagyon sokszor történtek velem a hétvégi bulikban olyan dolgok, amelyek az alkohol okozta deviáns viselkedésemnek tudhatóak be. Egyszer unokatesómékat vártam haza, hogy együtt bulizhassunk. Tizenhét éves voltam, azt hiszem.
Én már szokás szerint a Sport kocsmában voltam, és ott találtak rám.
Nekik kicsit derogáló volt ez a hely, megvárták, míg megiszom az italom, és átmentünk az eggyel nívósabb Piros Arany presszóba. Beszélgettünk, hallgattuk a zenegépben FR. David: „Words”-ét, és Kovács Kati: „Józsi hol vagy” című dalát, közben fárasztottam Jolikát, a pincérnőt, aki nagyon jól bírta a gyűrődést mindig.
A Piros Arany után a még eggyel nívósabb Barokk kávéházba mentünk. Ott az elmaradhatatlan, ma már retrónak számító, nagyon finom meleg szendvics következett, és a menő ital, a Martini, cukros szélű pohárba, mert ugye, a 17 évesek „tudják, hogy mitől döglik a légy”!
Indulás előtt a szűrős Szimfim mellé vettem egy doboz arany Stuyvesantot horror áron, 50 Ft-ért, hogy a csajokat majd ilyennel tudjam megkínálni.
A végcél az Érsekkert, a Platán volt, Krisztián Laci ott tartotta az akkor még újdonságnak számító videodiszkóit. A lényeg a lényeg, én már a Barokkban eléggé jó hangulatot teremtettem magamnak. Ilyenkor még jobban szerettem a társaság középpontjában lenni, és kitűnni, általában valami baromsággal.
Így hát kifele menet az éribe Szerhij Bubkának, éreztem magam, akire úgy emlékeztem, hogy Szergej, de az előbb megnéztem a „mi barátunk Google-ban” és kiderült, hogy Szerhij.
Az Éri bejáratánál volt egy nem túl magas, piros, fehér sorompó, amin az ajtó is nyitva volt, de annyira tele voltam energiával, hogy mondtam unokatesómnak, hogy fogadjunk szemből „átviszem”. Sima bőrtalpú, kopogós cipőben voltam, a sorompó innenső felén beton, a másik felén vörös salak volt. Neki is iramodtam, „necc nélkül vittem a gátat”, de a salakon elcsúsztam, és a csuklómra ültem.
Furcsa zsibbadást fájdalmat éreztem, mikor kivettem a kezem, nézem a csuklóm, ami fura mód kitekeredve állt, kezem feje meg klaffogott.
Unokatesóm röhögve mondta: nyertél!
De nem volt tét.
Bementünk a kórházba, a sebész megigazgatta a törött kezem, és begipszelték.
Ezután visszamentünk a Platánba, de most simán az ajtót választottam. A buliban nyomtam a táncot a „Mamama useriseri”-re. Nagyon menő volt az UV fényben világító gipszes kezem! Kínálgattam a csajokat az arany Stuyvesanttal, és meséltem nekik, mi is történt velem. Mindenki „képességihez mérten” csajozott.
A videodiszkó végén Bruce Lee-t vetítettek, így aztán hazafele jól ment a kungfu a gipszelt kézzel.
Szegény anyukám meg:
– Veled már mögin’ mi történt? Mi az Isten agara faszát csináltál már mögin’? Égysző’ biztos a sírba visző’ té gyerök!