Kalocsa tornasportjának csillagai (2.) – Spuller Olivér

Bizonyára örökre emlékezetes marad a kiskunfélegyházi fiú tornászoknak és legendás testnevelő tanáruknak, Tulit Péternek az a felejthetetlen májusi vasárnap, amikor csapatukból Spuller Olivér átvehette az összetett bajnoki címéért járó aranyérmet, ám a félegyházi torna erejét az is jól mutatta, hogy az egyéni rangsor 6–7. helyét is Tulit tanítvány birtokolta. Ráadásul a bajnoki címet Spuller igen kiegyensúlyozott, magas színvonalú, egyenletes teljesítménnyel, közel egy pontos előnnyel nyerte, fővárosi vetélytársa Szabó előtt, miközben győzött korláton, nyújtón, lovon és ugrásban pedig ezüstérmet szerzett.

Hogy mennyire kötődött és mind a mai napig jó szívvel emlékezik szülővárosára, Kalocsára – pedig itt elsősorban kisdiákéveit, az általános iskolás időszakát töltötte –, az bizonyára kiderül városunkkal kapcsolatos visszaemlékezéséből. Portálunkon az alábbiakban irodalmi értékű önéletrajzának, egyben hitvallásának szeretnénk teret adni, hogy kivételes torna tudása mellett polihisztori vénáját is megismerhessük ennek a rendkívül tehetséges és igen sokoldalú sportembernek, aki már a 85. életévét tapossa.

Kalocsai vagyok…

„A kalocsai életéveim tulajdonképpen rövidre szabottak voltak ugyanis 15 éves korom betöltése után már csak vendég voltam a szülői házban.
Szülői ház a Kunszt érsek utcában volt található, mégpedig az úgynevezett „Iparosudvarban”, majd később a 6. szám alatt közvetlen az Érsekkert bejáratánál – ennek a ténynek tulajdonítva – a házunkat és a környékét úgy is hívták, hogy „szentsarok”. A ház homlok oldalán található főbejáratnál mi laktunk, de a hosszú ház hosszú folyosója középső részén, elől lakott a nagyanyám özv. dr. Valkányi Lajosné, dr. Valkányi Lajos valamikori kalocsai ügyvéd özvegye három lányával (nagynénéim). Oldali bejáratoknál, melyek már az érseki kertészetre néztek, a Mezei bácsi, az érseki főpincemester lakott családjával. Fia, a Mezei Laci, aki az érseki tanítóképzőben kapott tanítói és vélhetőleg kántori oklevelet, engem is tanított az általános iskolában. Szomszédunkban az érseki istálló gyönyörű szép lovaival és szebbnél szebb hintóival örök emlék számomra. Ha jól emlékszem még egy szép koronázó hintó is ékesedett a szépen és csinosan tartott kocsiszerűben. Iparos udvarban laktak az érseki alkalmazásban szolgálatot teljesítő iparosok, na meg mi rövid ideig egy érseki hivatalnoki család. Az Iparosudvari emlékeim gyérek, de a Bolvári Dénes barátomra még nagyon jól emlékszem, aki pár évvel lehetett idősebb nálam.
A Szentsaroknak nevezett házunkban éltük boldog, de nagyon szerény életünket mi testvérek Gyuri, Laci (Mária húgom 1949-ben „érkezett”) és szerénységem. Általunk, de különösképpen anyánk által, nagyon tisztelt apácák a kolostorukból, a zárdából, átláthattak minden további gond nélkül az udvarunkra, ahol mi nem mindig békésen játszadozhattunk és ennek következtében ránk is aggatták a „Szentsarok Rémei” titulust. Erre én természetesen büszke vagyok.
Apám Spuller György, a Jószágigazgatóságon dolgozott és szolidan el is tudta tartani családunkat.
Óvodai éveimet a Tisztelendő Nővéreknél tölthettem el. Az egyik nővért, ha jól emlékszem Mária Herminának hívták. A zsinórbetűs írást Mária Eusztólia nővér tanította kedves könnyedséggel a Kunszt érsek utcai Kalocsai és Bácsi Érseki Főegyházmegye katolikus gyakorló elemijében. Hálás vagyok neki. Sajnos későbbi életútjáról nem tudok jóformán semmit. Osztálytársaim voltak Baksa Laci, Littmann Péter meg a Kugler Ági, Kugler doktor kislánya. Az 1945 utáni éveket már egyáltalán nem találtam derűsnek. A háború befejezése után következtek a megpróbáltatások. A jezsiuta gimnáziumomat államosították. Ide már, mint általános iskolás járhattam, először még Páter Szörényi, Páter Selmeczi, Páter Hegyi, Páter Pethő („egységben az érő éljen páter Pethő” jelszavak egyike sem használt sem neki, sem nekünk, el is vitték őket szépen egy éjszaka) rendbéli, illetve a szigorú dr. Takács József görög-latin szakos, Matos Matyi mennyiségtan-természettanár és Csapp János testnevelő, rendes világi tanárok szárnyai alatt.
Az általános iskolát több épületben látogathattam. Az „iskolai vándorlásom” egyszer a Kossuth Lajos utcaiban (volt polgári iskola), egyszer a Szent István utcaiban (már nem emlékszem rá minek keresztelték el az elvárásokat túlteljesítő akkori városvezetés), majd a Belvárosiba vezettek és itt okosítottak a hirtelenjében becsületes néptanítókból alakított tanári testület tagjai. El is ment gyorsan az a négy évem az új és átszervezett általános iskola felső tagozatában minden különösebb esemény nélkül. Talán csak az említhető meg érdekességként, hogy (azt hiszem 1948 lehetett) a húsvétkor összelocsolt pénzünk birtokában világgá mentem Baksa Laci barátommal. El is értük a Jugoszláv államhatárt valahol Letenyénél és ott bátorságunk elhagyott bennünket. Tulajdonképpen az osztrák határt kerestük, de a geográfiai szélességi fokokkal még nem voltunk annyira tisztában és ott kellett rájönnünk, hogy tévedtünk az irányban. Visszatérve az osztályomba a srácok üdvrivalgással fogadtak, és mint hős ünnepeltek. Ettől az időponttól kezdve meg „világjárónak” is tituláltak a korosztálybeliek.
Sportkarrierem, ha ezt így lehet nevezni, a Kiskunfélegyházi Testnevelési Gimnáziumban bontakozott ki. Ide a Lelkes András, szintén kalocsai osztálytársammal együtt utazgattunk tanítási szünetek után, ha éppen pénzünk volt a vonatjegyre. A kb. 100 kilométeres utat egy nap alatt vonattal – kiskőrösi, majd kecskeméti átszállásokkal – meg is tettük. Itt folytattam a középiskolai tanulmányaimat. Még ma is hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy az akkori korabeli kalocsai kommunista agitátorok ezt nem tudták megakadályozni. Apámnak viszont nagyon sok kellemetlenséget okoztak az uradalmi tisztviselősége miatt.
1955-ben a szertorna-szeretetem a középiskolai országos összetett tornász-bajnoki címmel tetőzött, amire nagyon büszke vagyok.
Meg kell még említenem az akkori kor szellemét:
Mi a 40-es, 50-es évek gyermekei még biztonsági öv nélkül ültünk a légzsák nélküli autóban (ha egyáltalában valakinek ilyesfajta közlekedési eszköze volt), a kollégiumi ágyaink egyszerű vaságyak voltak, valószínű tele ólommal és kadmiummal. A gyógyszertárból hozott üvegeket minden további nélkül ki tudtuk nyitni, vizet a csapból ittuk, és ha elcsavarogtunk, akkor nem kerestek bennünket mobiltelefonon. Reggelinket, ami gyümölcsízből és szalonnából állt maradéktalanul elfogyasztottuk és eszünkbe sem jutott, hogy panaszt tegyünk, ha a szalonnának avas volt az íze. A szüleink nem védtek meg, ha a törvény ellen vétettünk, ellenkezőleg ők ugyanazon a véleményen voltak, mint a rendőrség, vagy a tanáraink.
A generációnk tele ambícióval, innovációs problémamegoldó – és rizikóvállalási készséggel állt az elképzelt jövő előtt igaz, ezen idők szele meglehetősen jeges volt.
Csíntevésről, vagy „diákbuliról” nem tudok beszámolni. Nem azért mert jó fiú voltam, talán csak az alkalom hiányzott. Rengeteget tornásztam, rengeteget versenyeztem az ország különböző helyein. Az itt töltött évek meghatározták a pályafutásomat. Tornatanár ill. testnevelő tanár akartam lenni. A sors úgy akarta, hogy az 1956-os forradalom véres leverése után Németországban horgonyozzak le, ahol a Köln-i TF-en testnevelő tanári diplomát, majd a Mannheim-i Heidelberg-i és Mainz-i egyetemeken gimnáziumi tanári diplomát (földrajz szak) szerezve 35 éves szolgálattal tanügyi főtanácsosként kicsit idő előtt nyugdíjaztatva nyugalomba ill. „nyugtalanságba” vonultam. Ennek oka egy kicsit meglehetősen kemény szívinfarktus volt, ami hála a Gondviselésnek, valahogy kezelni tudok.
Sajnos osztálytársaimmal (Lelkes András, Bálintfi Pál, Baksa László, Dolgos Béla, Erdősi Sanyika, Szörényi Árpád és sokan mások) iskolaéveim után csak többé-kevésbé tudtam kapcsolatot tartani. Ebben a külföldre kerülésem biztos szerepet játszott. Nagyon örülnék annak, ha a kalocsai diáktársaim egy összejövetelt nyélbe ütnének.
Kalocsa fejlődéséről, társadalmi és szociálpolitikai alakulásáról csak gyér ismereteim vannak. Feltűnt viszont, hogy a vasúti összeköttetés nagyon gyatra. A városvezetésnek ezt feltétlenül látnia kellene és a MÁV-nál a város sínbeli könnyű megközelítése miatt lobbizni kellene. Érthetetlen, hogy mennyire rossz útra tér a vasútkultúra. Az EU-t alapító tagállamokban prioritást élvez a környezetkímélő közlekedés. Magam – még sokan mások, főleg turisták szívesen hagyom autómat a garázsban és a mai benzinárakat figyelembe véve és a környezetemet kímélve, utazom vonattal az országban és kerékpározom a városban, vagy kiépített és összefüggő kerékpárutakon vidékre.”

                                                                                     Dr. Spuller Olivér