Nyitrai Ferencre emlékezem…

Nyíltszívű, szeretetre méltó játékostárs volt,

akinek mindenkihez volt egy-két jó szava, bíztató mosolya az öltözőben, vagy erőt adó összekacsintása a mérkőzések során. A foci szeretetét és megismerését már szinte az anyatejjel szívhatta magába, hiszen

ott cseperedett fel a „nagypálya” gondnoki lakásában,

így az udvarukba tévedt labdák sokaságából volt mit visszalövöldöznie egy-egy edzésnapon vagy vasárnapon…

Emlékezem. Látom magam előtt a pályán a szélvészgyors, gólérzékeny csapattársat, az atlétatermetű, de nádszálkarcsú csatárt, aki kiismerhetetlen cseleivel és improvizatív játékával sorra döntögette, szinte őrületbe kergetve a védőket.

Így, a 68/69-es évad végén

nem véletlenül került a Videoton NBI-es csapatának látókörébe,

ahol már formálódott Kovács Ferenc mester sokra hivatott honi élgárdája.

A következő években aztán Feri olyan játszótársak mellett találta magát, mint a kapus Kovács László, vagy az elegáns védő Kovács József, a „szikla” Nagy III, vagy a balbekk Fejes, de Hartyányi, Burka, Wollek, Karsai, Nagy II, Tiber és a többiek neve is jól csengett akkor a magyar elitben. Szerepelt az egykori kalocsai fiú például a Zilina és az SSC Napoli ellen nemzetközi kupameccseken is, és többek között ’74 szeptemberében a Ferencváros új stadionjában

ő lőtte az első gólt a Fradinak,

amikor megadásra késztette a kapuslegenda Géczi Istvánt, amivel 3–2-re győzték le az FTC-t saját barlangjában.

A Vidinél eltöltött hat év után aztán a Bakony Vegyész csapatához került, majd pályafutása végén edzősködött is több Balaton környéki gárdánál.

Emlékezem, és emlékeztek rá hajdani kalocsai csapattársai – Vatai Csaba, Kollár Bandi, Németh Laci, Pécsi Laci, Romsits „Kakas”, Tamás Fecó – a ravatalát körbeállva május 26-án, pénteken délután, amikor utolsó földi útjára kísértük a kalocsai temetőben.

Ferikém, nyugodj békében!