„Embernek lenni mindég, minden körülményben” – Egy sok zsidó életet megmentett kalocsai tanító emlékezete

Január 27-én, múlt szombaton volt a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja, amit arról portálunk is megemlékezett. Az emléknap kapcsán méltó, hogy az áldozatok mellett azokról is megemlékezzünk, akik – gyakran életük kockáztatásával – igyekeztek menteni, akit tudtak.
Számos kalocsai, kiskőrösi és kiskunhalasi zsidó köszönhette megmenekülését néhai Illés Istvánnak – ezt saját visszaemlékezései és az azokkal egybecsengő, azt alátámasztó levelek, nyilatkozatok bizonyítják, melyeket cikkünk alatt megtekinthetnek!

A találgatások elkerülése végett előrebocsátom, hogy nem puszta névazonosságról van szó: ez a cikk írójának atyai nagyapjáról szól, ennek ellenére elfogultság nélkül, a birtokomba került dokumentumok alapján állítom össze, illetve, ahol személyes emlékeken alapuló részleteket, gondolatokat fűzök hozzá, azt egyértelműen jelezni fogom.

Illés István 80 éves korában, 1976-ban jegyzett önéletrajzából kiderül, hogy miután 1941-ben "a németek megszállták az országot" [sic! - a háborúba való belépésünkre célozhatott így - A szerk.], és megkezdődött a zsidók üldözése, ő 1942-ben megbízást kapott a parancsnokától, hogy a zsidótörvényt tanulmányozza, és a zsidóságra vonatkozó rendelkezéseket hajtsa végre.

A zsidósággal kapcsolatos összes rendelkezést a nevemre szignálta, és a végrehajtást nekem kellett elvégezni, arról beszámolni. Kiskőrösön volt a bevonulási központja a kiskőrösi és kiskunhalasi zsidóknak. Ők alkották a 253-as zsidó századot. A kivételezési törvény titkos volt, erről a zsidóság nem tudott. Így lehetőségem nyílt arra, hogy sok zsidót mentesítettem a sárga csillag viselése és a behívása alól.Erről emlékezett meg egy túlélő abban a Kiskunhalasról történt deportálásról szóló tanulmányban, amely 2005-ben kiadott kiskunhalasi helytörténeti tanulmánygyűjteményben is megjelent.

„Közben újabb behívó-plakát jelent meg, elrendelve, hogy a még itthon levő és katonaköteles sorban levő zsidó férfiak június 8-án jelenjenek meg a Kiskőrösi Hadkiegészítő Parancsnokságon, ahova közben a halasi munkaszolgálatosok iratait áttették. Ennek parancsnoka Illés István főhadnagy volt, egy kalocsai gimnáziumi tanár, jólelkü, egyenes jellemű és mindig jószándékú ember (…). Mikor meglátott engem, rögtön odajött hozzám. Bár én szigorú vigyázzállásban vártam őt, ő kezet fogott velem és hangosan rám szólt, hogy én mit keresek itt. Azonnal menjek haza, rám itt nincs szükség. De hogy hazabocsátásom ne legyen feltűnő, elrendelte, hogy az összes bevonult zsidó orvos menjen haza. Persze nem voltunk már nagyon sokan.” 
[Kálmán József: Deportálás Kiskunhalasról 1944-ben – jegyzettel ellátta: Végső István, Simko Balázs. In: Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005) 864-865. o.]
Ezt igazolta Kálmán József leánya is, amikor a látókörünkbe került dokumentumok szerint a ’90-es évek közepén gyermekei, főképp néhai Szvétek Józsefné (sz.: Illés Katalin, kalocsai pedagógus) igyekeztek fölkeresni a még élő tanúkat, hogy a vészkorszak idején mutatott áldozatvállalását és tetteit elismertessék az utókorral.

Igazolom, hogy Illés István tanár úr (aki a második a világháború idején főhadnagyi rangban szolgált) édesapám (dr. Kálmán József) életét és így közvetve családunk (édesanyám és négy nagy szülőm) és az én életemet is megmentette 1944-ben azáltal, hogy édesapámat 1944. június 8-án a kiskőrösi hadkiegészítő parancsnokságról a munkaszolgálatra szóló behívástól mentesítette. 
Budapest, 1996. december 11.                                             dr. Kálmán Zsuzsanna

Amikor néhai nagyanyámtól (Illés Istvánné, tanító, +2002.) érdeklődtem még ifjú fejjel az akkor már halott nagyapám tetteiről, az elbeszéléséből kiviláglott, hogy nem csak az orvosoknak próbált – gyakran sikerrel – mentességet szerezni.
Nagyanyám elmondása szerint, ahogy visszaemlékszem, a mentességi törvényekben lehetőséget talált a legkülönfélébb szakmák, pedagógusok, a hadi építéshez és a háború utáni újjáépítéshez szükséges mesterségek képviselőinek kimentésére – erre utalhat Széll Ferenc alább (keretben) bővebben is idézett tanúságtételének következő részlete:

„Édesapám jó barátja volt Illés István tartalékos főhadnagynak, aki akkor a kiskőrösi KIEG parancsnokságon teljesített szolgálatot. Édesapám tudomására jutott, hogy Illés István már akkor több zsidó a családot mentett meg az elhurcolástól, kalocsaiakat, kiskőrösieket kiskunhalasiakat.”„Hangosan éljeneztek”

AKIKNÉL NEM TUDTA A MENTESÍTÉST KIESZKÖZÖLNI, AZOKNAK A KÖRÜLMÉNYEIN IGYEKEZETT JAVÍTANI.

Erre példa ez a visszaemlékezése:

Egy alkalommal néhány hét [szabadság] után visszatérve megnéztem a zsidó szállást. Egy malom pincéjében, vizes kamrákban, patkányok között találtam rájuk. A lezárt zsidó lakásokat kinyittattam és oda telepítettem át őket, egészséges, emberi környezetbe. Ezt jelentettem is a parancsnokomnak. Mikor új helyükön először megnéztem őket, hangosan éljeneztek. Ezért parancsnokomtól súlyos elmarasztalást, fenyegetést kaptam. A zsidóság egész idő alatt – míg Kiskőrösön tartózkodtak – érezték gondoskodásomat. Sokat tettem értük, bármennyire is veszélyes volt ez számunkra, mert nagyon sajnáltam őket.Értük való kiállását, a tőle kapott erkölcsi és gyakorlati támogatást a ’Halasi 253.’ nem csak az említett, hangos éljenzéssel fejezte ki:

Amikor még szabadok voltak, egy emlékplakettet adtak, amely most is szobám dísze. Egy bekeretezett halasi csipke alatt arany szegélybe vésve: a Halasi 253 szeretettel gondol Illés hadnagy úrra.Ez az emléktárgy családja birtokában mindmáig megvan:

NEM CSAK A „FELÜGYELETÉRE BÍZOTT” ZSIDÓKKAL IGYEKEZETT EMBERSÉGESEN BÁNNI, ÉS HA LEHET, KIMENTENI ŐKET A BAJBÓL.

Minden szombaton haza jöhettem [Kiskőrösről] a nagy családomra való tekintettel, de azokkal keveset lehettem, mert a késő esti órákban megleptek a kalocsai zsidók, hogy a kivételezési törvény ismertetésével segítsek rajtuk. Ahol csak tudtam, megtettem ezt. Féltettem családom is, hiszen tudtam, hogy veszélyes „játékot űzök”. (…)

Egy zsidó kereskedő esetében visznt nehéz lett volna mefelelő indokot találni a mentességre...

VOLT, AKIT A KIKERESZTELKEDÉSÉNEK ELŐSEGÍTÉSÉVEL TUDOTT MEGMENTENI:

Ugyanebben az időszakban egy zsidó család 14 éves gyermekének megkereszteltetésének a lebonyolítására is vállalkoztam kérésükre, hogy így mentsen meg őket. Az apát és ezt a fiát sikerült is. Szél Ferenc a neve, rendszeresen meglátogat, keresztapának szólít – Budapesten főmérnök.”
Nyilatkozat
Alulírott Széll Ferenc (Budapest 1042. József Attila utca 60-as szám alatti lakos (édesapám Széll Miksa, édesanyám Aszódi Irén, születtem Kalocsán 1930. február 8-án) az alábbiakban nyilatkozom Illés István tartalékos főhadnagynak 1944-ben végzett zsidómentő tevékenységéről. (…) Édesapámnak azt ajánlotta, hogy térjenek át a római katolikus vallásra, melyet szüleim meg is fogadtak, és megkeresztelkedtek. Engem is megkereszteltek a kalocsai jezsuiták. Illés István vállalta a keresztapaságot és az ezzel együtt járó veszélyeket is. Sajnos édesanyámat és öcsémet 1944-ben a nyilasok kivégezték, de édesapámmal megmenekültünk az elhurcolástól. Nemcsak életünket mentette meg, hanem hazajövetelünkkor a háború befejezésével, az élet újrakezdéséhez szükséges anyagi alapok megteremtésében is nagy segítséget nyújtott. Édesapám műszaki kereskedő volt, és eltávozásunkkor 1944-ben sok írógépet és több műszaki cikket rejtett el és őrizte meg. Édesapámmal együtt, aki 1947-ben halt meg, örök hálával és köszönettel tartozunk és a mai napig is hálás szívvel gondolok rá, nemcsak mint megmentőnkre, hanem mint keresztapámra is.(…)
A fenti nyilatkozatot felelősségem teljes tudatában írtam le.
Budapest, 1996. november 15.                                            Széll Ferenc
Epilógus

A ’70-es évek derekán, talán 1975 nyarán nagyszüleimnél voltam „napközis”.
Ekkor jelent meg az Élet és Irodalom című folyóiratban egy megrázó erejű tényfeltáró cikk a holokausztról.
Én hatéves gyerekfejjel nem értettem, hogy a közel 80 éves, így már nem túl fürge, de mindig nyugodt, barátságosan csillogó szemű és jó kedélyű nagyapám mitől vált napokra szinte halálra váltan búskomorrá. Föl-alá mászkált, meg-megállt, a „Halasi 253.” csipkéjét nézte, vagy csak gondterhelt arccal, összevont szemöldökkel és összeszorított ajakkal meredt maga elé.

Ekkor szembesült azzal, hogy milyen sorsra jutottak az innen elhurcolt zsidók – ekkor váltak széles körben ismertél a haláltáborok borzalmai, azok részletességével –, annak idején ő úgy tudta, hogy az innen elhurcoltakat munkaszolgálatra vitték – persze, az se vidám dolog, de mégsem a pusztulás –, és később is sokat váratott magára a történtekkel való szembenézés.

Akkori komorsága okát csak felnőtt fejjel, évtizedekkel később értettem meg:

Ő AKKOR NEM AZOKRA A TÍZEKRE, közvetve TALÁN SZÁZAKRA GONDOLT, AKIKET SIKERÜLT MEGMENTENIE, HANEM AZOKRA SZÁZAKRA ÉS EZREKRE, AKIKET NEM.

Végezetül: jellemző volt rá a szerénysége is, ami visszaemlékezéséből is kitűnik, ahogyan megindkolja, hogy miért nem próbált cseleketei nyomán nevet szerezni:

Én úgy érzem, hogy itt születtem, itt éltem le életem 1929-től megszakítás nélkül Kalocsán, sok embernek kell itt tudni, hogy én is tettem ezért a városért és lakóiért valamit. Szerénytelenségnek tartottam, hogy én harcoljam ki magamnak az elismerést. Úgy éreztem, hogy nekem becsülettel kell tanítani tovább a háború befejeztével. Ezt tettem.Pedagógiai munkásságát – amelyről egykori tanítóimtól és tanáraimtól, az ő tanítványaitól sok dicsérő szót hallottam gyerekkoromban –1953-ban az ’Oktatás Kíváló Dolgozója’ kitüntetéssel ismerték el, amelyet a városban elsőként kapott meg.

Az 1945 előtti vészterhes időkben mutatott helytállásáért azonban talán még volna adóssága városunknak vele szemben.
Ezzel az írással ebből az adósságból ígyekeztünk törleszteni valamennyit.