A Magyar Hősök Emlékünnepét az első világháborúban elesettek emlékére iktatták törvénybe, de ennek apropóján – a kommunizmus hosszú időszakának kivételével – már közel száz éve május utolsó vasárnapján minden idők magyar hősi halottjainak emlékezetét ápoljuk, a 2001-ben elfogadott, vonatkozó törvény szövege szerint mindazokra emlékezve, „akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért”. A kalocsai Magyar Hősök szobránál az emlékünnep előtti napon, szombaton délelőtt a Történelmi Vitézi Rend kalocsai csoportja tartott megemlékezést. A tíz órakor kezdődött tiszteletadás alkalmából Machay Lajos István mondott ünnepi beszédet.
A Hősök emlékünnepét az 1924. évi XIV. törvénycikkrögzítette, amely kimondta, hogy „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját (...) a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”. Ennek ellenére az ünnepet 1945-től, a kommunista időszakban nem tartották meg – emlékeztet a Wikipedia vonatkozó szócikke, hozzátéve, hogy a rendszerváltás után újra lehetett ünnepelni az elesett magyar katonákat, majd a 2001-ben elfogadott LXIII. törvény a korábbi ünnep körét hivatalosan is kibővítette a hazánkért vérüket adó minden hősre.
A Kalocsán tartott megemlékezésen a szervező Történelmi Vitézi Rend kalocsai csoportjának tagsága mellett részt vett a Hadi rokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége, a Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület képviselői, továbbá hozzájuk csatlakozó magánszemélyek.
Az ünnepség a himnusz közös eléneklésével vette kezdetét, majd vitéz Machay Lajos István hadnagy szónoklata következett.
A szónok rámutatott, hogy az új koronavírus okozta járványhelyzet miatt csak szűk korlátok közt van lehetőség megemlékezni azokról, akik valami rendkívülit adtak a nemzetnek, bátor cselekedettel, előre mutató politikai döntéssel, kiemelkedő adományokkal, vagy a legdrágábbat, életüket odaadva szolgálták a hazát.
Machay fölidézte: először 1917-ben döntöttek a hősökre való megemlékezésről, pontosan tudván, amit Széchenyi István tanított: nemzetet építeni nem lehet tisztességes emlékezés nélkül, márpedig a Horthy-korszak építeni akarta a nemzetet, így a nemzeti ünnep rangjára emelte ezt az emlékezést. Ám 1945 után emléknapként meghagyták ugyan, de tartalmi lényegét megnyirbálva sokat tettek azért, hogy kitöröljék azt a népi emlékezetből, mert az akkori hatalom nem kívánt nemzetet építeni.
Kínos is lett volna magyar hősöket emlegetni a megszálló szovjet csapatok jelenlétében, hiszen a páratlan katonai hírnevet szerző magyarok a Vörös Hadsereggel szemben hajtották végre legnagyobb hőstetteiket, amelyeket legfeljebb a nemzetközi hadi történetírás tartott számon. De még ott sem lehettek megfelelően hangsúlyosak egy vesztesek közé sorolt ország hőseinek bátor tettei– mutatott rá a szónok, hozzátéve:
ITTHON PEDIG A LEGNAGYOBB KITÜNTETÉST ÉRDEMLŐK A HÁBORÚS BŰNÖSÖK KATEGÓRIÁJÁBA KERÜLTEK, AHOGYAN AZ 1956-OT KÖVETŐ MEGTORLÁSOK SORÁN, A KOMMUNISTA ESZMÉK, A SZOVJET TÍPUSÚ ÁLLAMI BERENDEZKEDÉS ELLEN HARCOLÓK IS,
akik, ha nem hagyták el szülőföldjüket, akkor munkatáborokban, börtönökben, kitelepítetten, a társadalomból kirekesztve, megbélyegezve, emberi alapjogaiktól megfosztva sínylődtek.
Neves és névtelen magyar hősök sokasága tette végtelenül gazdaggá nemzeti örökségünket, s az a dicsőség és hírnév, amelyet a hazánknak szereztek, mindenkinek önbizalmat adhat, és minden emlékezés erősítheti történelmi tudatunkat – hangsúlyozta Machay Lajos István, majd rámutatott:
A SZOMSZÉDOS ORSZÁGOKBAN SZÁMOS MAGYAR TÖRTÉNELMI EMLÉKHELYET FELSZÁMOLTAK, S A ROMBOLÁSOK MÁIG SEM FEJEZŐDTEK BE.
Ordas történelemhamisítással, brutális kegyeletsértéssel próbálják a magyar múlt emlékeit végképp megsemmisíteni, gondoljunk csak az Úz-völgyi katonai temető esetén, a múlt esztendőben történtekre. Eléggé el nem ítélhetően odáig merészkedtek, hogy már a hősi halottainkat is el akarják tőlünk venni.”
Machay zárásképpen a hősök tiszteletére Jézus szavait idézte az evangéliumból: „Senkiben sincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért.”(Jn:15.13.), hálát adva a Teremtőnek mindazért, amivel nemzetünk hősei a magyarságnak hírnevet és dicsőséget szereztek, végül Isten áldását kérte e magasztos örökségre, s a hősökre tisztességgel emlékező valamennyi honfitársunk életére és szolgálatára.
Az ünnepi beszédet követően a Magyar Hiszekegy közös hitvallása hangzott el:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban:
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Ámen."
A rövid megemlékezés zárásaképpen az emlékezők nevében vitéz Vörösváczky Csaba koszorút helyezett el a nemrégiben történt áthelyezése során az emelvényétől megfosztott emlékmű lábazatán.