Második „furcsa” március 15. – Egyénileg ünnepeltünk, koszorúztunk, Perity Lajos gimnáziumigazgató ünnepi beszédét a Kalocsa TV sugározta

A március 15-ei ünnep a szocialista időkben a fennálló rend elleni tiltakozás jelképévé, és az arra való kiváló alkalommá vált. Máskor nem is igen lett volna rá mód, mert a hivatalosan meghirdetett tömegrendezvények kivételével már akkor is, ha csak 3-4 ember beszélgetett az utcán, Kádár rendőreinek vegzálására számíthatott. Mivel ennek – és a Szent István által véghezvitt államalapítás (akkor: új kenyér) ünnepének – a kivételével a többi mind kommunista ünnep volt, így mindenki alig várta, hogy eldobálhassa a piros zászlókat, pártunk és államunk vezetőinek portréit, vagy a szocialista jövőt dicsőítő transzparenseket, és elmehessen sörözni…
Ebből pedig nem lesz demonstráció…

Nem úgy március 15-én!
Amely egyébként akkor még nem is számított nemzeti ünnepnek, csak 1990 óta, ezért 1989-ig nem is volt munkaszüneti nap, csak tanítási szünet. Így a nagyobb „balhék” többnyire délután történtek.

Jellemzően Budapesten alakultak ki kisebb-nagyobb tiltakozó megmozdulások az ünnepen, amelyeket a hatalom gumibotozással, vízágyúval, veréssel és a kiemelt személyek elzárásával, a többiek listázásával és az azzal járó változatos, de megjósolhatatlan következményekkel jutalmazott.

A nyolcvanas évek végéhez közeledve az elégedetlenség és vele a kommunista diktatúra ellen e napon tiltakozók tömege egyre nőtt. A tömeg a nagy utcákon hömpölygött, a párhuzamos kisebb utcákban a vízágyúkat készítették elő az esetleges oszlatásra, és katonai és rendőrségi gépkocsikon, teherautókon pufajkás, géppisztolyos karhatalmisták várták a lőparancsot.

De az – szerencsére – nem jött meg.
No, nem a hatalom jó szándéka miatt, hanem azért, mert ekkor már túlnőttek a folyamatok a rendszeren, mégpedig nemzetközi szinten is. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy sem az akkor még – ’45 óta – „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet harckocsik beavatkozására, sem a baráti – értsd: szocialista – országok intervenciójára, sem a magyar katonaságban sok ezerszám sorkatonai szolgálatot teljesítő kiskatonák hűségére nem számíthattak Kádárék.
Maradt a munkásőrség és a rendőrség, vagy tán az se.
Így aztán egyszer sem lövettek.
„Csak” gumibotoztattak…

A forradalom ünnepén, forradalmi hangulat nélkül

Ezt a rendszerváltó hangulatot igyekszik alkalmasint föléleszteni hamis nosztalgiával az egyesült – értsd: az akkori hatalom potentátjaival, a kommunista rendszer, egyben a rendszerváltás, az elő- és utóprivatizáció levezénylőivel és nyerteseivel egyesült – ellenzék, miközben Orbán Viktor miniszterelnök levélben köszöntötte a világ magyarságát.

A Gyurcsány Ferenc vezette, többpárti alakulat egyes képviselői ugyanakkor a jelenlegi kormányzathoz tartozóknak, illetve velük így vagy úgy összefüggésbe hozottaknak az országból való kisöprésével, bebörtönzésével, médiamunkások ellehetetlenítésével és hasonlókkal fenyegetve tettek közzé gyújtó hangú üzeneteket, ha már a járvány miatt személyes jelenléttel ezt megtenni, sem e hiányt a kormány nyakába varrni nem lehetett…
Ennek ellenére egyelőre csak a felszín alatt izzik egyesekben az általuk korbácsolt gyűlölet.

Mindeközben több szervezet a járvány miatti korlátozások eltörléséért tüntetett Budapesten, ahonnan szerkesztőségünkhöz – az egyébként épp a vitatott szabályok miatt törvénytelen – demonstráció kapcsán különösebb atrocitásról nem érkezett hír.
Se vízágyú, se lovasroham, se kardlapozás, se gumilövedék, se szemkilövetés.

Így ünnepelt Kalocsa, a koronavírus árnyékában

Kalocsán, más városokhoz hasonlóan elmaradtak a központi ünnepségek, a polgármester az ünnep előtt kérte a lakosságot és a különböző társadalmi szervezeteket, hogy egyénileg keressék föl a város ’48-as emlékhelyeit, Petőfi Sándor szobrát, illetve az első felelős magyar kormány szoborcsoportját a Negyvennyolcasok terén.

Ott tiszteletét tette a város számos szervezetén kívül – a választókerület több más városához hasonlóan – Font Sándor országgyűlési képviselő, akinek Simon Zoltán alpolgármester adta kíséretét a koszorúzásnál.

Filvig Géza polgármester már korábban, péntek délelőtt, szintén az alpolgármester kíséretében elhelyezte a tisztelet koszorúját a ’48-as hősök emlékére.

A vírushelyzetre való tekintettel Simon Zoltán alpolgármester úrral a város koszorúját már péntek délelőtt elhelyeztük a 48-asok terén, fejet hajtva és pár perces, néma csendet tartva az 1848/49-es szabadságharc és forradalom emlékére. Március 15-e nemzeti összetartozásunk jelképe, melyet azért ünneplünk, hogy emlékezzünk: A haza minden előtt!” – írta közösségi médiás felületén a polgármester.

Szűk körben tartotta meg megemlékezését hétfőn délelőtt a Mi Hazánk Mozgalom kalocsai csoportja, amiről a helyi pártszervezet elnöke, Szabó Patrik tett közzé bejegyzést a közösségi médiában.

Az egyesült ellenzék is a nagy nyilvánosság mellőzésével, de közösen járult az emlékműhöz, amiről dr. Magóné Tóth Gyöngyi tett közzé néhány sort a profilján.

Ünnepi kritikai kísérlet

Az előző helyhatósági választásokon a megyei közgyűlésben elért pozíciójával való összeférhetetlenség miatt a Kalocsai Művelődési Központ vezetői posztjáról lemondani kényszerült intézményvezetője az ünnepi alkalmat arra is fölhasználta, hogy kritikával illesse a kalocsai városvezetést, amiért nem díszítették föl a nemzeti ünnepre az ilyenkor szokásos módon, kis zászlócskákkal a várost.

Tényleg nem kötözködni akarok, de mégis kérdezem: Miért nincs fellobogózva a város?” – kérdezi posztjában a megyei közgyűlés képviselője, a bajai Polgármesteri Hivatal munkatársa, aki azonban a Kalocsai Művelődési Központ éléről való közel másfél évvel ezelőtti távozása ellenére, noha új munkahelyét föltüntette, a korábbi munkahelyét, a kalocsai kulturális intézményt is aktuális munkahelyeként szerepelteti.

Azt, hogy a poszt olvasói közt mégis volt, aki ezt a megnyilvánulást kötözködésnek érezhette, abból sejthetjük, hogy egy kommentelő szóvá tette:

Csodás masnikkal találkoztam a körforgókban. Most így szép!”Volt, aki pedig a lobogózással járó költség és fáradság, illetve a díszítésnek az üres utcákon való mérsékelt hasznossága közti aránytalanságra mutatott rá indokul, de a hozzászólók többsége egyetértett a posztolóval.

NOS, ÍGY ÜNNEPELTEK A PÁRTOK A 2021-ES „FURCSA”, KORONAVÍRUSOS MÁRCIUS 15-ÉN.

Mellettük más társadalmi szervezetek, kisebbségi önkormányzatok, intézmények és bizonyára magánszemélyek is megjelentek egy főhajtás erejéig az emlékhelyeken.

A Kalocsai Művelődési Központ és Könyvtár pedig online – videós – szavalóversenyt szervezett az ilyenkor hagyományos városi szavalóverseny helyett, amely így nemzetközivé avanzsált és a szokásos részvételhez képest mintegy kétszer annyi nevezőt vonzott.

Így hát elmondhatjuk, politikai és társadalmi szervezeteink éppúgy, mint a város kulturális életének letéteményesei, illetve a szavalóverseny résztvevői „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”, de sajnos az igazi ünneplés a tavalyi március 15-éhez hasonlóan most is elmaradt.

Perity Lajos patikamérlegen kimért, egyesítő szándékú beszédet mondott

Amennyiben módunk lett volna a közös ünneplésre a korábbi években megszokott módon, akkor az ünneplő sokaság ebben az esztendőben Perity Lajos, a Szent István Gimnázium igazgatója beszédét hallgathatta volna meg a Negyvennyolcasok terén.
Így a beszédet a Kalocsa TV közvetítésével követhettük, s annak leiratát az alábbiakban csorbítatlan formában tesszük közzé.

„Tisztelt Ünneplő Közönség! Tisztelt Kalocsaiak!

Nehéz időket élünk… megváltoztak a mindennapjaink, szokásaink, másképp éljük meg ünnepeinket is. Igaz, a koronavírus okozta rendkívüli helyzet miatt már tavaly rendhagyó módon emlékeztünk az 1848-as eseményekre, de ki gondolta volna akkor, hogy egy év múlva sem normalizálódik, sőt talán még rosszabb is lesz a helyzetünk. Ki gondolta volna, hogy a vírus teljesen átveszi a hatalmat életünk, mindennapjaink felett: ki gondolta volna, hogy egy év elteltével is még mindig maszkban kell járnunk, minimálisra kell csökkentenünk életünkben a személyes jelenléten alapuló kapcsolatokat, a hozzátartozóinkkal félve találkozunk, nehogy megfertőzzük egymást.
Nagyon sokan home office-ban dolgoznak, és vannak, akik kényszerszabadságon vannak, vagy elvesztették munkahelyüket. Csak bizakodhatunk abban, hogy az oltások segítségével rövidesen helyreáll a normális élet: nem csak monitoron keresztül láthatjuk egymást, az iskolában visszaáll a tantermi oktatás, személyesen vehetünk részt színházi előadásokon, koncerteken, ünnepségeken.

De ma még a „Rendkívüli körülmények rendkívüli lépéseket igazolnak”. Persze régebben is akadtak rendkívülinek nevezhető élethelyzetek, amire éppen az előbb idézett mondat is bizonyíték lehet. A fenti mondatot ugyanis éppen 173 évvel ezelőtt, 1848. március 15-én írta levelében Engel Sándor pozsonyi cenzor, aki így kérte tisztsége alóli felmentését. Pedig bizonyára csak érezte és nem tudta, mi történik Pesten, hiszen telefon, internet nem állt még rendelkezésére, a hírek jóval lassabban terjedtek akkor, mint ma. Arról azonban bizonyára már értesült a pozsonyi cenzor, hogy Európa szerte több városban forradalmi megmozdulások voltak.

„Rengeteg zűrzavar uralkodik Európában” – írta Petőfi 1848 januárjában barátjának, Arany Jánosnak. Ezek az események Magyarországon sem maradtak hatás nélkül. Bár hazánkban már az 1820-as években elkezdődtek a reformok az élet szinte minden területén: a nyelvújítási mozgalom, majd a reformkor pezsgő irodalmi élete, a Himnusz, a Szózat megszületése mind-mind a nemzeti öntudat fejlődésének szimbolikus jelei. A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása, a dunai és a balatoni gőzhajózás elindítása korszakos jelentőségű esemény volt.

Ebben az időben Széchenyi István és Wesselényi Miklós írásaikban – bár más-más alapelveket vallva – megfontolt reformokkal haladva ugyanazt a célt jelölték meg: mindketten egy liberális, erős Magyarország létrehozását szerették volna elérni. Az 1830-as években Kossuth Lajos elismerte ugyan Széchenyi törekvéseit – őt a legnagyobb magyarnak nevezte –, de vele szemben a reformok azonnali megvalósítását sürgette. Az 1840-es években Deák Ferenc, majd Klauzál Gábor vezetésével már jelentős társadalmi, gazdasági, ipari és kulturális eredményeket sikerült elérni. Elmondhatjuk tehát, hogy az évszázadok alatt megtépázott magyarság öntudatra ébredt, és az európai szinten rendkívül elmaradott társadalom és gazdaság valódi fejlődésnek indult.

Ez csúcsosodott ki 1848. március 15-én Pesten: egy esős szerdai napon a pesti ifjúság fellázadt az akkori rend ellen, és az Egyetem téren, Landerer nyomdájában, a Nemzeti Múzeum kertjében, a Városházán, a Helytartótanácsnál majd este a Nemzeti Színházban a mindannyiunk által sokszor hallott és jól ismert történelmi események kezdetét jelentették a magyar nép majd másfél éves szabadságküzdelmének.

Tisztelt Kalocsaiak!

Amikor egy történelmi eseményre emlékezünk, mindig érdemes végiggondolnunk azt is, hogy mi annak az eseménynek a mai korra vetített üzenete, mi az, amit tanulhatunk belőle? 2021-ben szerencsére már nem kell idegen elnyomás alatt élnünk, a függetlenségünkért küzdenünk. De lenne még tennivalónk az ország vagy szűkebb környezetünk építése, fejlődése, előre haladása érdekében. Mindenkinek jutna feladat, kinek kisebb, kinek nagyobb. Úgy gondolom, ezek a feladatok összeegyeztethetők saját egyéni érdekeinkkel. Fontos azonban, hogy ezek ne nyomják el a közös érdekeket. Ne az legyen az elsődleges, hogy nekem mi a jó, hanem azt nézzük, hogy NEKÜNK mi a fontos! Ne toljuk előtérbe a saját ügyünket, ne tiporjuk el a körülöttünk lévőket, hanem érezzük át azt is, hogy másoknak mi lenne a kedvező. Az is lehet, hogy ez áldozattal jár. Igen, az életben alkalmanként áldozatokat kell vállalni. Ez bizony járhat kellemetlenségekkel, nehézségekkel, veszteségekkel. Vajon hányan vannak közülünk olyanok, akik vállalnák mindezt egy közös cél elérése érdekében, és nem a kényelmet, a biztonságot, s az ezt biztosító megalkuvást választanák?

Én azt tapasztalom, hogy sok az olyan „Facebook-huszár”, aki hamis profil mögé bújva gyalázza az adott témában másképp gondolkodókat, igyekszik megszégyeníti mindazokat, akik nem az általa kinyilatkoztatásként közölt értékeket visszhangozzák, más világnézetet képviselnek, vagy a politikai küzdelemben más elveket vallanak. Ma már különösebben azon sem ütközünk meg, amikor a napi vitákban a mást gondolókat tolvajnak, hazaárulónak, kommunistának, nácinak bélyegzik, vagy amikor a másikat erkölcsi vagy anyagi ellehetetlenítéssel, sőt lámpavassal fenyegetik.

Bátran mondunk véleményt valakiről, miközben egy-egy felületesen elolvasott mondatánál, hozzászólásánál többet nem is tudunk róla. Feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy eldöntsük, ki a magyar, ki az európai, gyűlölet szövi át mindennapjainkat. Mennyire másképp cseng ma a „nemzet”, az „egyenlőség” vagy épp a „szabadság” fogalma, amelyért a XIX. században még küzdeni kellett!
A nemzetet egyesítő hidak építése helyett ma újabb és újabb árkok készülnek, a meglévőket nem betemetik, hanem mélyítik, józan viták helyett erőszakkal, gyűlölettel és hangerővel akarnak győzelmeket aratni.

Úgy vélem, különösen ezen a területen vehetnénk példát 1848-49 hőseiről. A beszédem bevezetőjében név szerint megemlített személyek kortársak voltak, akik ugyan külön utakon jártak, de főúrként, köznemesként vagy jobbágyi származásúként is ugyanaz a tettvágy hajtotta őket: az ország felemelése. Széchenyi ezt írta naplójába március 17-én:

Én nem tudok kételkedni nemzetünk legszebb kifejlődésén; s miután Batthyány és Kossuthnak hallatlan nagy szerepén csak örülni tudok, és Isten látja lelkemet, legkisebb irigység nem rejlik kebelemben, azon édes meggyőződésben ringatom magam, hogy politikámnak nincs egyéb mozdító ereje, mint ügyszeretet…”Elképzelhetőnek tartjuk-e, hogy jelenlegi politikusaink közül bármelyik ilyen kijelentést tenne politikai ellenfeléről? Mennyire életszerű, hogy az átlagemberek el tudják fogadni a másként gondolkodók álláspontját, és attól függetlenül, kizárólag szakmai szempontok és érdemek alapján közösen tudjanak dolgozni és élni a mindennapokban? Úgy vélem, ez ma még sajnos nem az, de ha ezen nem tudunk – nem a másikra várva, hanem mi magunk – változtatni, akkor nem fogunk tudni előbbre jutni!

Kedves Kalocsaiak!

Az 1848. március 15-én kirobbant forradalom végül szabadságharcba torkollott. A fegyveres harcban nem lehettek nagy reményeink: kicsik voltunk, egyedül voltunk, összefogtak ellenünk. Nyertünk ugyan egy-egy csatát, arattunk lelkesítő győzelmeket, miközben soha nem látott mértékben erősödött a nemzeti összetartozás, végül azonban elbuktunk.
Mégis, ha feltesszük a kérdést, hogy vajon érdemes volt-e elődeinknek megvívni ezt a küzdelmet, bizonyára többen mondjuk azt, hogy igen. Ha nem lettek volna a reformkor eseményei, ha nem lettek volna a magyar szabadságért a csatatéren életüket áldozók, nem teljesedhetett volna ki a XIX. század második felének polgári fejlődése, és talán mi sem lennénk ma itt. Éppen ezért a főhajtás mellett példát kell vennünk az 1848-as hősökről! Össze kell fognunk – ha másképp nem megy –, kompromisszumokat kell kötnünk, a vélt vagy valós sérelmeinket félre kell, hogy tegyük! Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor a jövőnket kockáztatjuk!

Most, a vírussal folytatott küzdelemben ez különösen érvényes. Össze kell fognunk, szabálykövetőknek kell lennünk annak érdekében, hogy minél gyorsabban visszatérhessen a félelemtől mentes régi életünk.

Ehhez kívánok mindenkinek türelmet, kitartást és jó egészséget!
Köszönöm, hogy meghallgattak!”