Alig pár hete szerepelt nagy sikerrel Kalocsán „Túl minden határon” című műsorával, de a Vujity Tvrtkot kedvelők most ismét találkozhatnak vele, hiszen saját estjével újra ellátogat a régióba: Soltvadkerten a helyi sportcsarnokban vendégeskedik április 5-én. A KALOhírek ennek apropóján kérdezte az ismert újságírót, írót, televíziós riportert.
- Hosszú évek óta járod műsoroddal az országot és a külhoni magyarlakta helyeket, kis falvaktól nagyvárosokig, a Felvidék kultúrházaitól kezdve Londonon át Amerika nagy előadótermeiig. Hogy kezdődött mindez?
- Egy évvel a könyvem megjelenése után, 2002-ben történt, hogy felhívott egy észak-magyarországi könyvtáros hölgy, Terike. Arra kért, hogy látogassak el a könyvtári napokra hozzájuk, egy író-olvasó találkozóra. Kérdeztem, mennyi érdeklődőre számítanak, mire a hölgy azt válaszolta, a könyvtárterem 50 férőhelyes, de szükség esetén maximum 80 embert le tudnak ültetni. Gondoltam nincs nagy tétje a látogatásnak, így különösebb rákészülés nélkül leutaztam.
A helyszínen azonban döbbenten szembesültem azzal, hogy négyszáz ember várt rám.” Iszonyú zavarban voltam, nem tudtam, hogy mi következik: kérdésekre kell válaszolnom vagy mesélnem? Súlyos este volt: úgy éreztem, megbuktam. A kocsiban hazafelé végig az járt a fejemben, hogy ha értem négyszáz ember eljön, esetleg megveszik a könyvemet, szeretnek, tisztelnek a televíziós munkáim alapján, többet érdemelnek. Az őrlődés nyomán született meg a „Túl minden határon” est, amely azóta is teltházzal megy, elővételben elfogynak rá a jegyek.
- Soltvadkerten is ilyen fogadtatásra számítasz?
- Három éve jártam ott, akkor a művelődés házba szervezték a programot, de nem fért el minden néző, így ezúttal már eleve a sportcsarnokba tervezték be a műsoromat.
Elképesztő erőt ad és hatalmas megtiszteltetés számomra az, hogy ezek az emberek ennyire kíváncsiak rám,”újra eljönnek, megnéznek.
- Mi lehet a sikered titka? Pontosan hogy képzelje el a műsort valaki olyan, aki még soha nem látta?
- Ez egy több mint kétórás színházi est, amely minden alkalommal hatalmas kihívás számomra, ugyanis itt nincs díszlet, szék, de kérdezőpartner sem. Csupán egyetlen ember, én és egy mikrofon. Minden előadásomat azzal kezdem, hogy két óra múlva csak az tapsolhatja meg saját magát, aki sokkal erősebben távozik ebből a teremből, mint ahogyan megérkezett ide. Így kezdődik az este, tulajdonképpen egy kétórás földkörüli utazás, amelynek során az Északi sarktól Észak-Koreán át a Szaharától a Brazil dzsungelekig mindent körbe utazunk. A legutolsó tíz percben azonban visszatérünk Soltvadkertre, a sportcsarnokba.
Az emberek a legvégére rájönnek, hogy úgy készültek, ez Vujity Tvrtko műsora, de úgy távoznak, hogy ez az ő saját előadásuk: életük, álmuk vagy kudarcuk” és a legvégén reményeim szerint a saját sikerük volt.
- Az előadás ajánlójában az szerepel: „Az év motivációs előadása”. Hogy értelmezzük ezt?
- Nem szeretem ezt a fogalmat, hogy motivációs előadás. Sokszor pejoratív értelemben használják manapság. Inkább úgy mondanám, motiváló este. Az előadás egy ötéves pécsi kisfiú utazásával kezdődik, ez lennék én, aki kapott egy fényképezőgépet a nagymamájától, majd fokozatosan átalakul a történet a nézők saját utazásává. Iszonyú erőt, hitet, kitartást próbálok átadni az embereknek és azt az üzenetet, hogy ha nagyon akarják, ők is el tudják érni álmaikat, le tudják küzdeni a problémáikat.
- Ha már az álmoknál tartunk, mi volt a legmeredekebb álmod, kalandod, úticélod, amit bevállaltál?
- Nehéz lenne felsorolni. Ott volt például Csernobil, ahol tulajdonképpen attól féltem, amit nem láttam. Észak-Korea esetében talán meg sem kell magyarázni miért kellett tartani. Közvetlen pályám elején, 19 évesen meg markánsan befolyásolta az életemet az is, amikor a Délszláv háborúba csöppenve egy óvóhelyen kellett aludnom, egyebek mellett egy halott „társaságában”. Emlékezetes volt az Északi sark alatti jégszigeten tett utam, ahol 11 órahosszát mentünk egy hómobillal és a huszadik perc után szembesültem azzal, hogy mi az a hóvakság, amelyet korábban csak egy romantikus túlzásnak hittem. De felejthetetlen emlék volt a Szahara is, ahol nappal ötven fok volt, hajnalban meg mínusz 20. Ezek a dolgok biztosan befolyásolták az életemet, de az előadásaim során nem kétórás kalandsorozatot lát a néző, hanem egy 27 éves utazás történetét, amelynek végén mindenki a saját életébe csöppen vissza. Sokéves tapasztalatom alapján biztosra ígérhetem, hogy
ebben az utolsó tíz percben, amikor korom sötét lesz a teremben, akkor látnak majd a legtöbbet a nézők.”